"HALÁL"

Nem vagyok halálpárti, sohasem is voltam az! És akkor még visszafogottan fogalmaztam. Se enhalál, se máshalál, se "simahalál", se "kajakhalál". (G. L.) Ha nem hangzana olyan fellengzősen, azt mondanám: idegenkedem a haláltól. Hogy is mondjam csak: szeretnék tőle távolságot tartani. Az emberi létezésnek ez a dimenziója ugyanis, szerintem, nem lett átgondolva rendesen. Egy picit nem ártott volna még polírozni, mielőtt rászabadították az emberiségre! Nagy gondolkodók heroikus erőfeszítéssel (pl. Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche, Heidegger, Sartre, Derrida és mások), persze, igyekeztek barkácsolni valami épkézlábat, de valljuk be: hozott anyagból dolgoztak, a dolog valahol transzcendens szinten lett elbaltázva. Nem akarnék ujjal mutogatni, felelősöket keresni, de úgy hírlik, egészen magas szintre vezetnek a szálak! A hardver-szoftver harmónia, ismerjük el, el lett bénázva. Vagy az emberi végesség tényét földolgozni hivatott szoftvert (v.ö. tudat) kellett volna körültekintőbben fejleszteni s nem kiszúrni az ember - miket beszélek, Az Ember! - szemét egy ilyen bétával, vagy a hardvert kellett volna salak helyett valami időtállóbb anyagból építeni! A mindenhatás kiadta volna, ha igazak a hírek! Akárki legyen is a felelős- vagy akárkik?, 1?, 3?, majd pont én fogom eldönteni! - tisztelettel kérném, ha idejük (haha) engedi, gondolják át még egyszer a dolgot! Meglehet, néhány száz milliárd embernek sovány vigasz volna egy esetleges, utólagos revízió - halottnak a csók, ha mondhatok ilyet -, de a jelenleg pályán levőknek, meggyőződésem, föllélegzést jelentene!
Nem vagyok halálpárti, de a túlzó megoldásoknak se vagyok híve, ezért elismerem: vannak olyan pillanatok, amikor a halál nem eleve elvetendő alternatíva! Mindannyian fontolgattuk már valamely felebarátunk megmérgezését, agyonütését, lelövését (satöbbi, nem akarnám belelovalni magam), s kinek ne fordult volna meg a fejében egy nagy csalódás vagy érzelmileg kezelhetetlennek tűnő helyzet nyomán: ideje a meghalásnak! Ha a kritikai megjegyzések hatására esetleg valóban megtörténne a rendszer újraprogramozása, kérném, erre az alesetre is dolgozzanak ki egy ügyes kis segédprogramot!

"JELEK"

Ma délelőtt Nialannál, aztán Ateesh-nál olvastam érdekeset, egy irányba mutattak, lett belőle egy komment Ateesh-nál. De nem biztos, hogy mindenki olvassa őket (pedig ajánlom!), meg tovább is gondoltam a dolgot, lesz most belőle egy poszt:

Napos, szép szombat délelőtt Gwangju legszélén, a lakótelepi hatodikon. Nemrég keltem, azóta a gép előtt ülök, s határozottan az az érzésem: az égiek (bocsánat: Égiek) valamit üzenni akarnak nekem. Egyelőre nem tudtam megfejteni, mit, így aztán minden segítséget szívesen fogadok!
Az imént Nialannál megtudtam: testem nyomorult 40%-ban alkalmas arra, hogy pajzsként szolgálva kritikus helyzetekben embertársaim védelmére legyen. 12 kérdésből álló teszt, alkalmas vagy-e "human shield"-nek. OK, eddig is tisztában voltam vele: nem vagyok épp "combat ready", de vacak 40%?!?! Hát nem vagyok alkalmas még erre sem?! (Zárójelben teszem hozzá: Nialan, ez a vékony, légies jelenség 62%-ot hozott úgy, hogy a test szélessége és vastagsága elég komoly pontokat hozott nálam a konyhára!) Aztán átmentem Ateesh-hoz, s akkor meg ott volt a BMI! Nem, nem az a BMI - bár az azzal való kapcsolatom is új irányt vett -, hanem a Body Mass Index. Ateesh az erre kifejlesztett kalkulátorral kiszámolta, hol tart "testépítés"-ügyben, s én is legott rávetettem magam a helyre! Lesújtó: 27-es jelzőszámmal "overweight" vagyok, nincs mese! :-( Túlsúlyos? Testes? Dagi? Pohos? Az oldal azért kegyes volt, mert jelezte: elég közel vagyok az "average"-hez. 25-tel már nyerő volnék, ha nem is "slim"! Fölbátorodva tovább navigáltam, s kiszámoltattam az ideális súlyomat: 74 kg, visszafogott számolás szerint, még ideálisabb (sic!) esetben akár 70 alatt. Kafa! Újra megzuhantam. Az minimum 6 kiló, de lehet, hogy 10! Elég elkeserítő, mit mondjak! Azt hogy lehetne kifejezni például futáskilométerben? Biztos erre is van valami "számológép"!
De mi az üzenet?! Miért akarják ott fönt, hogy ennyi mindent megtudjak a testemről röpke fél óra alatt egy napos, szép szombat délelőtt Gwangju legszélén a lakótelepi hatodikon?
Óvatosan lépegetek tovább az információs sztrádán, mert ha a következő helyen kihoznak nekem, mondjuk, egy kiábrándító test-lélek arányt, menten összeomlok!

Aztán körülnéztem a lakásban, s rájöttem, itt is vannak jelek, ha nem is ily magas instanciától: a mosogatószivacsom két napja csontszáraz s a padlón mindenütt pormacskák szaladgálnak. Az efféle jeleket könnyebben olvasom. Aligha jelenthetnek mást, mint hogy "mozdítsd meg a hájas testedet és takaríts ki, csinálj végre rendet, baszki!"

"MÉLTÓSÁG"

Már akkor gyanút foghattam volna, amikor fölszálltam. A sofőrülésben egy késő középkorú, őszes férfi ült, aki a mobiltelefonjához tartozó csíptetős külső mikrofont az alsó ajkára csippentette, amitől az erősen lefittyedt. De hát az vesse rá az első követ, aki maga nem játszott még el a gondolattal, hogy kötőtűt szúr a fülébe, mert az olyan sikkes! Mindenkinek lehetnek megvalósításra váró álmai! Nos, a csíptetőtől hajszálra olyan lett, mint az itteni haléttermek akváriumaiban úszkáló, elég csúf külsejű, ám annál finomabb tengeri halak, akik rezignáltan várják, hogy szusi legyen belőlük. Ám ez őt láthatólag csöppet sem zavarta: rendületlenül, sőt, azt mondanám, lelkesen hajlongott és köszönt minden fölszállónak. Olykor szélesen elmosolyodott, s ez, a csíptetővel együtt egyfelől határozottan szado-mazo szcénákat idézett, másrészt, meggyőződésem, súlyos egészségkárosodással fenyegetett. Én leültem az első ülésre, ő valahogy megúszta a spontán arcplasztikát, elindultunk. Az már komolyabban meghökkentett, hogy 30 másodperccel az indulás után és az azt megelőző 5 perces, megállóbéli várakozást követően épp egy aluljáró oszlopai és a tömött kocsisorok között lavírozva jutott eszébe, hogy itt az ideje összehajtogatni a kormányon fekvő törülközőt, de aztán láttam, ura a helyzetnek, simán megy neki egyszerre a hajtogatás és az el-elengedett kormány visszarángatása. Mit mondjak, ettől ő is fölbátorodott, mert úgy döntött, mégsem hajtogat, inkább leteríti vele a műszerfalat hosszában. Pillanatokra föl kellett ugyan állnia, hogy áthajolva a böhöm kormányon elérje az elülső részt, de visszazuhanva az ülésbe egy-egy határozott gázfröccsel jelezte, azért a gáz az úr! Haladtunk szépen a péntek esti dél-kelet szöuli forgalomban, a buszsávban. A korábbi akciókat némiképp magyarázta, hogy mihelyt egy nagyobb kereszteződéshez értünk, még meg sem állt a busz, ő már benyomta a hidraulikus kéziféket, s a piros lámpa idejére a kormányra borult. Igaz, minden ilyen megállás elég határozottra sikeredett, de méltatlan rágalmazás volna, ha azt mondanám, hogy utána hebehurgyán kapkodva, mintegy lefejelte volna a kormánykereket. Korántsem! Nyugodt, lassú mozdulattal hajolt előre s helyezte fejét a kormányra, ott nyugtatva homlokát a műanyagon éppen addig, míg a lámpa újra zöldre váltott. Az első két szusszanás után annyira belejött, hogy a harmadik ilyen megállásnál, ne szépítsük, elaludt! A lámpa zöld, az előttünk haladó buszok a távolban, a sofőr szunnyad. A szembejövő sávból az egyik kolléga ébresztette föl dudaszóval. Ha azt gondolnátok, hogy elkezdett kapkodni, vagy zavarba jött, tévedtek! Olyan tartással, annyi méltósággal emelte föl a fejét, s aztán olyan kedélyesen intett át a másik buszba, hogy azt tanítani kellene! Fölemelte a kezét, finoman integetett, mintha csak azt mondaná: "elszunnyadtam volna, no, legfönnebb egy kicsit, s látod, már kapcsolom is az egyest és indulunk!" Picit azért megneszült, mert a következő pirosnál kiszállt a buszból, s míg a tilosban álltunk, elszívott egy cigit. Nagy, széles kereszteződések ezek egy világvárosban, sokat kell várni, s a buszsáv miatt szerintem egy ciklussal többet a szokásosnál, mégis, elismerésre méltó teljesítmény volt. Az első ajtónál állt, pontosan láttam mindent: rágyújtott, majd az első slukkal eljutott a cigi harmadáig, dőlni kezdett belőle a füst, de azért nem hagyhatta, hogy egyirányú legyen az áramlás, annyira mégsem hosszú az a piros, hát megszívta megint. Egy hangyányit talán behorpadt a homloka, de erre nem esküdnék meg, sötét volt. Aztán visszaszállt, s a következő néhány percben még diszkréten, de határozottan füstölt. Úgy gondoltam, innen már nem lehet baj, ezért elvetettem azt az opciót, hogy átszállok. És valóban, fogta az utat, teljesen ott volt már fejben, igaz, több megállóban csak könyörgésre nyitotta ki a hátsó, leszállásra szolgáló ajtót. Már kiértünk Szöulból, amikor megint eszébe jutott valami - hiába, a rutin, a finesz! -, a pirosnál kiszállt és a busz melletti sávban elkezdett tajcsizni. Lassú, komótos mozdulatok, de jól megmozgatta a tagokat! A taxis mintha anyázott volna egy kicsit, de nem értettem, mit mond az eltorzult arcú, ablakon kihajoló férfi, az is lehet, hogy csak az időt kérdezte. Sofőrünk vissza, s onnantól aztán mint kés a vajban! Újra föltette a csipeszt, s végigbeszélte az utat, miközben gyakorlatilag folyamatosan, göcögve nevetett. Simán, mondhatni kisujjból lehozta a Szöul-Gwangju 50 kilométert, nem is ment rossz időt, s az innen hátralevő 5 kilométer már nem lehetett probléma! Erre mondják: álmából fölébresztve is tudja!

"TULIP 2"

Aligha várható újabb komment Tulip-ügyben, úgyhogy eredményt hirdetek: számomra is meglepő módon 5 igennel, 0 nemmel és 1 tartózkodással a hisztis, vén cafkának mennie kell! A tartózkodást a bankszámlám jelentette be: ezen a fronton intenzív lobbitevékenységet folytatok! Csapataim harcban állnak!

"TULIP"

Ez egy nő, barátaim, ez a Tulip, egy riherongy! Egy elkényeztetett feleség! Egy bosszúszomjas ribanc! Ilyen hisztit, amit ez levágott egy nyamvadt poszt miatt! Kb. egy órával azután, hogy föltettem a bejegyzést, kivágott a Hotmailből, de úgy, hogy nem tudtam újraindítani sem a Live-ból, sem külön ablakban. Aztán elpusztult az MSN, eltűntek a böngésző ablakok, végül lefagyott az egész hóbelevanc! 20 percig tartott, mire nagy nehezen kegyeskedett újraindulni, s mintha még erősebb lett volna a hangja. És mi volt az első szava? Kitaláltátok: nincs elég memóriája! Bla-bla! Szőke! Ahhoz bezzeg van esze, hogy a bejegyzéseimet monitorozza! Fogadok, csak arra vár, hogy mentetlen hagyjak valami hosszabb munkát, s azonnal hanyatt dobja magát!

Sony-k, Dellek, HP-k a Technomartban, kitartás, jövök!!!

"LETELEPEDETT"

"Dolgoznom kellene még egy csöppet, de nehezen megy! Dekoncentrált vagyok. Attól tartok, nem ma fogom megalkotni a világegyenletet! :-) Blogírásba menekülök!"

Tegnap olvastam Babarumnál a géprombolásról, meg Steve is fölemlítette egy kommentben a számítógépet/számítógépemet. Mindezt jelnek vettem, hogy én is föltegyem ezt a régóta fontolgatott posztot.

Nos, tegnap két ízben csaknem likvidáltam az előttem fekvő notebookot. Egész nap előtte ültem: vagy dolgoztam, vagy leveleztem - egymásra voltunk utalva a Tulippal.

Mindkétszer csak ez az egymásra utaltság mentette meg! Néha majdnem annyira gyűlölöm a szerencsétlent, mint az ébresztőhangot! Gyűlölöm, ahogy elindul: fölbúg, mint valami primitív villanymotor, aztán elkezd percegni. Irtóztató sokáig bútol, közben adja ezt a borzalmas hangot. Végül mindent betölt, majd tízből kilenc esetben diszkrét üzenetben tudatja: nincs elég memóriája! Mihez, könyörgöm, egy nyamvadt XP-t futtat meg a víruskeresőt!?!? Leokézom, továbbdöccen. Innentől megy minden, mint a "karikacsapás", csak az egész: "slow motion". Mondjuk, írok valamit, levelet, doksit, akármit, s közben elkezdi frissíteni a vírusadatbázist - minden leáll percekre: újra "perceg, csak perceg"! :-) Aki átélte már, tudja miről beszélek: a világ legutálatosabb hangja!

Gyűlölöm szegényt, mert kínlódik az MSN-nel, képtelen egyszerre több programot futtatni, íráskor a kurzor teljesen kiszámíthatatlanul mozog (ma egy levél írása közben két billentyűleütéssel hozzáadtam a címzettekhez egyet, tök véletelenül). Hajszálon múlt a sorsa, amikor azt írta ki: nincs elég memóriája egy program leállításához. Halj meg, omolj össze, szenvedj ki, gondoltam, s nem értettem, miért kell neki memória ahhoz, hogy ne csinálja azt, amit addig csinált! Dobd el a kanalat, oszt annyi!

Az ember 45 év alatt sok kínos helyzetet megél - mégis, ez a notebookos ott van az élbolyban! Szeptemberben, kb. egy héttel az érkezésem után jött a szerelő bekötni az internetet. Telefonált a sarokról: mingyá érkezik, legyen bekapcsolva a gép. Én már egy órával azelőtt elindítottam, legyen ideje melegíteni, nehogy meghúzódjon! A csávó 3 perc alatt megcsinálta a kapcsolószekrényben a hardvert, aztán odaült a géphez. Vezérlőpult, mifene, csinálta a dolgát, Enter. Semmi, pontosabban a percegés, amit én már jól ismertem. A csávó ült, várt egy darabig, a nyomorult gép meg dolgozott, ő nézegetett körbe, elintézte az adminisztrációt, egy aláírás ide, egy oda, készen is volnánk, de a gép csak percegett tovább: a homokóra rendületlenül ott figyelt a monitoron. A csávó láthatóan ideges volt, nyilván ment volna tovább, még bekötni 50 hozáférést. Sajátgép, megnézi, mivel van dolga. Ideje van rá, a notebook egyre csak szenved. Amikor meglátja az adatokat, lassan fölnéz, megkérdezi a tanszéki demonstrátor sráctól: "Külföldi egyetemi tanár?" "Aha." "Honnan jött?" Ennyit még én is értek. "Magyarország" Sürgős dolgom akad a konyhában, a többit nem akarom hallani, de a szánakozó tekintetet még elkapom.

A gép legcsúnyább akciója az, amikor látszólag minden ok nélkül egyik pillanatról a másikra elpusztul: minden leáll, jön a hang, majd az ablakok szépen lassan leolvadnak a monitorról. Olykor persze megbocsátok neki: mégiscsak összeköt a világgal, s mindent összevéve a munkában is sokat segít. Máskor meg egyenesen arra gondolok, van abban valami heroikus, ahogy a szerencsétlen Pentium III-as meg a 128 MB RAM birkózik az XP-vel meg a koreai net 100 MBps-ával.

Persze, idővel mennie kell - a Technomartban van egy csomó noti, amelyik nagyon el akar jönni onnan! Már a múltkor kérlelt egy Sony, hogy hozzam el, de erős voltam, nemet mondtam. A jövő héten megint el akarok menni - csak körülnézni! :-)

"FILOZÓFIA?"

Az embernek olykor érdemes elgondolkodnia az élet nagy kérdésein akkor is, ha történetesen nem filozófus. A reflexív gondolkodás egyik alapkérdését rendkívül lényegretörően fogalmazza meg Molnár Miklós Jacques Derrida Grammatológiájának magyar fordítása elé írott előszavában: "„Was ist…?”, „What is…?”, „Qu’est-ce que…?”: „mi a lófasz?” – ami a filozófia alapító kérdése.", mondja Derrida könyve első felének transzformátora, a trafó. Nem kevésbé lényeges azonban a másik kérdés, mondom már én: hol van az ember helye a világban? Talán megbocsátható a transzformáció: "hol a faszban?" A kopulával kiegészítve: "hol a faszban van az ember?". Ma egy pillanatra megképződött a dilemma, amikor kb. 3 kilométerrel azután, hogy elhagytuk a Gwangju-si táblát ("Gwangju város határa") az út fölött, egy hármas kereszteződésnél a következő, nagy, zöld útjelzőt láttam: balra: Gwangju/Suwon, jobbra: Gwangju, előre: Gwangju. Akkor, kérdeztem én a 60-as buszon ülve, maximális tisztelettel mind a nyugati filozófia alapkérdései - a nagy elődök, ú.m. Arisztotelész-Augustinus-Wittgenstein/Heidegger -, mind pedig a keleti gondolkodás nagy teljesítményei előtt, mintegy leborulva: hol a faszban vagyok ÉN?

"NEM HUNGARIKUM"

A tegnap este leesett csapadék ma reggelre szépen ráfagyott mindenre. A telepi autósok egy része 10 körömmel kaparta a szélvédőt, mások inkább beültek és járatták a motort - majdcsak leolvad. A háztól az egyetemig kb. 5 perc busszal - ezalatt három helyen láttam összetört autót, az egyiket egy furnérlemezből készült viskó falából probálta kiszedni egy emelődarus autómentő. Egyáltalán, olyan volt a környék, mintha autómentős találkozót szerveztek volna. Az egyetem rendkívül meredek kaptatóit ezerrel sózták, még egy öltönyös, fehéringes, nyakkendős menedzserkülsejű pali is beszállt.

Otthon sokszor gondolkodtam azon, miért lepi meg az embereket évről-évre (+ MÁV, busztársaságok, útfenntartók, stb.), hogy télen tél van.

"HELYKIHASZNÁLÁS"

Nincs ezen mit szépíteni: beköszöntött a tél! Az elmúlt néhány órában kisebb-nagyobb megszakításokkal esett a hó. Apró kis golyókkal kezdte, végül kövér nagy pelyhekben szakadt. Most úgy tűnik, némiképp tisztult az idő, de nem reménykedem a kellemes, napos ősz visszatértében. Tegnap, még éppen időben, vettem egy téli cipőt: eddig a likacsos nyáriban szaladgáltam, de az utolsó néhány nap kivételével nem is volt gond. Mielőtt teljesen "elaignerszilárdosodom", rátérek a lényegre: Koreában kb. 48 millió ember él úgy, hogy az ország 70%-át hegyek borítják. Ezek egy része lakhatatlan, hát össze van kicsit szorulva a koreai! Igaz, vagy 12-13 milliót "fölvesz" Szöul, de a maradék sem kevés! Itt van például a hely, ahol lakom. Hivatalosan Gwangju város (Gyeonggi tartomány) legszéle ez, bár inkább falusias domboldal - innen emelkedik ki a 13 emeletes házakból álló kis lakótelep. A mi házunk az utolsó a telepen, mögöttünk, a tovább emelkedő domboldalakon és a mögöttük húzódó völgyben egy méretes laktanya, vagy inkább katonai bázis húzódik meg. Különlegesen kiképzett ejtőernyős - adott esetben az ellenséges vonalak mögé dobott - "mélységi" alakulat gyakorlatozik itt. Én is jól látom a bázis nagy részét a 6-ról, de Manócskáék a 12-ről az egészet belátják - szóval közel vagyunk! Egy-egy dolgosabb napon annyit ugrálnak és lövöldöznek, hogy azzal egy helyiérdekű háborút meg lehetne nyerni! Nemrég tudtam meg - mert azt innen már nem látom -, hogy a bázis mögött lévő dombon pedig már egy megnyitás előtt álló sípálya van! Babarum szerint tegnap egész nap próbálgatták a hóágyúkat - komolyan gondolják hát a síelést! Lakótelep, katonai bázis, síterep! 3 domb, 3 különböző funkció! Megmondjam, mi lesz itt, a környező dombokon, ha leesik az első hó?

Megmondom, ez lesz:


Meg ez:

A képek egyébként a Gyeonggi tartománybeli Gwangju egy katonai bázisán készültek egy 2007-es gyakorlaton. Csöppet sem lennék meglepve, ha éppen itt, nálunk ...! :-)

"VALLOMÁS"

Lehet dallamos, lehet finom, visszafogott, diszkrét, lágy, tapintatos, halkan kezdődő vagy éppen elhalkuló, vicces, fülbemászó, puritán vagy akár polifonikus, az ébresztőhangot végül mindig meggyűlölöm! Szívemből, igazán!

"ŐSBLOGGER"

Egy minapi MSN-menet során villámként hasított belém: valójában ős-blogger vagyok!!! (Rigó, köszi a kérdést: "no, és hogy lettél blogger?!"!) Újonnan nyert magabiztosságom már-már azt mondatná velem: már akkor blogot írtam, amikor mostani olvasóim többsége legfönnebb emlékkönyvekbe jegyezgetett be édes dolgokat! :-) Az igazság azonban az, hogy fogalmam sem volt, mit csinálok, az egészet nem én találtam ki, inkább csak úgy kerültem bele, mint Pilátus a krédóba, s persze nyoma sem volt még a „blog” szónak. Ha van kedvetek a digitális irattár eldugott polcain heverő, poros fájlokat olvasgatni, nézzétek meg az Éjjeli őrjárat című folyóirat Szótárnapló nevű projektjét, s repüljetek vissza gondolatban az előző évezredbe! Nekem tanulságos volt újraolvasni! Ugyanazok a veszett manírok! :-(

http://www.sztaki.hu/providers/nightwatch/index.html

Meg nem állom, egy bejegyzést idemásolok:

Koreai (96/11/14) A koreai olyan mint [sic!] a magyar, csak folyton hunyorít, és tagadja, hogy a Fradikának szurkol. Erős forszírozás után idegesen azt hajtogatja, Újpest nevű embert sem ismer. Egyébként ugyanolyan rakkolós, büszke kis nép. Hosszú és dicsőséges történetét csak olykor szakítja meg egy-egy évszázados hódoltság. A hajdanvolt nagyságra öntudatosan emlékezik (legfönnebb a pára, az hiányzik a szeméből), a frusztrációt pedig konokul evéssel és ivással kompenzálja. Korán meghal: infarktus, rák, ilyesmi. Mondom, olyan mint a magyar, csak... (K.S.)

"HELYZETJELENTÉS"

Barátaim, valamit nagyon elbasztam! Újra kell írnom az egészet! Bocsi!

Szóval, helyzetjelentés "a reggeli nyugalom országából":

1. Először is nagyon köszönöm, hogy ennyien jeleztétek: megkaptátok az üzenetet, s olvassátok a blogot. Nem is gondoltam volna! :-) (Gutenberg galaxisbeliek! Irjatok blogot! Fölnyomja az adrenalint! Elküldtem 200 üzit, s fél óra múlva kezdett megtelni a postaládám! Tiszta őrület!)

2. Tegnap még szép, napos idő volt, késő őszi hőmérséklettel, mára viszont befigyelt a télelő! Hideg szél fúj és nagyon hideg lett! Bekapcsoltam a fűtést, pedig eddig nem kellett! Fogvacogtató telet jósolnak idénre - jó volna elkerülni! :-) Hazamenés?!

3. Ma elfogyott a szeptember legelején vásárolt, 1 literes öblítő, a múlt héten meg a fogkrém (pedig isten bizony, naponta kétszer, reggel, este, sőt, olykor napközben is, ahogy a fogorvosok egyesülete ajánlja!). Igaz, nagy tubus volt! Ergo: egy magányos férfiember keveset fogyaszt!

4. A szezámlevél az istenek ajándéka az emberiségnek, ám a keletiek - irigységből? - eltitkolják előlünk!

5. Teljesen rápörögtem a koreai nevek/szavak magyar átírásának problémájára! Helyesírási szabályzatokat bújok, a koreai fonetikai rendszert tanulmányozom, vonatkozó szakirodalmat vásárolok interneten! Gondoltátok volna?! Szerintetek beszéljek egy "shrink"-kel?!

Még valami: nem vagyok elégedett a "the Land of Morning Calm" magyar fordításával. Ha valakinek van jó ötlete, kérem, ossza meg velem! Ateesh?!

sk

"FÖLMOSÓVÖDÖR"

Fröccsöntő kisiparosok, műanyagipari szakmunkások, távol-keleti befektetők, export-import cégek, spekulánsok, ügyeskedők, emberek, magyarok, no és persze, ügyes kínaiak, figyelem!! Meglehet, elektronikus kütyü zárja az ajtómat (ha kell, ha nem), monitoron nézem meg, ki áll az ajtóm előtt, hitelkártyával fizetek a buszon, extra gyors vonattal megyek Busanba, elektronikusan fizetek az autópályán, a notebookom meg hétrét görnyed az itteni internet sebessége alatt, s sorolhatnám még egy modernizált világ hétköznapi "csodáit", azonban van itt egy nagy baj! Koreában nincs föltalálva a fölmosóvödör!!!!! Amikor az első napokban a környékbeli boltokban nem találtam a fölül kis kosárkával fölszerelt "fölmosóvödör classic"-ot - tudjátok, amiben az ember mártogatás után kicsavarhatja a mopot -, azt hittem, külvárosi jelenséggel van dolgom, vagy egyszerűen béna vagyok. Aztán kollégám megerősítette: Koreában nincs igazi fölmosóvödör! Vannak, persze, intézmények takarításához használatos, guruló "takarítószekrények", de a hétköznapi, a fölös vizet a fölmosófejből eltávolító, kis kosaras fölmosóvedrek hiányoznak! Lakásom sürgős takarítást igényelt, ezért szembe kellett néznem a helyzettel: úgy kell - többször! - fölmosnom 110 négyzetmétert, hogy nem tudom kicsavarni a fölmosófejet! Jellemző: a kézenfekvő megoldásra nem jöttem rá, néhány nappal később, kollégám mondta: kézzel kell kicsavarni. A szennyes lében való turkálást annyira nem tudtam internalizálni, hogy ez a lehetőség (?) föl sem ötlött bennem! Miután hasztalan nyomkodtam a mopot a fürdőszoba összefolyójának rácsához, azt találtam ki, hogy fölakasztom a törülközőtartóra, s hagyom, dolgozzon a gravitáció! Ennek, persze, az lett a következménye, hogy a fölmosás reggeltől estig tartott. Volna itt akkor egy piaci rés, ahová be lehetne nyomulni, szaktársak! Igaz, nagy kérdés, mekkora volna a kereslet!? A koreai háziasszonyok ugyanis, úgy hírlik, vagy száraz törlést alkalmaznak, vagy valami gőzös szerkezettel dolgoznak.

Alapos piackutatással, igényes termékkel, komoly reklámkampánnyal azért volna itt keresnivaló! :-) Pénteken láttam: az egyetemi kampuszon lévő távolsági busz végállomásnál, ahol a buszokat takarítják, egy idősecske asszony mopokat mosott. Egy közönséges húsosládában öblögette a 6 darab (!) fölmosót, majd a tisztának ítélt példányokat a láda oldalára fektetve csöpögtette őket! "Eppur si muove." Gravitáció rulez!

"LAURENCE FISHBURNE"

Múltkor Laurence Fishburne vezette a Szöulba tartó buszt. Ugyanaz a pimaszul lefittyedő ajak, szenvtelen tekintet, rezzenéstelen arc, történhet bármi. Talán a szeme nem egészen úgy állt, de a többi tiszta Morpheus. Két perc alatt levettem - kivagyiságból, valamely frusztráció okán, ki tudja? -, a fék használata nélkül akart végigmenni az útvonalon! Jöhetett szembe teherautó, kanyarodhatott ki elénk kisbusz, bénázhatott az úttesten nyudíjas, ő a kormánykerék+duda kombinációval oldott meg minden helyzetet! Ennek részben folyamatos tülkölés, részben olyan ide-oda vágódás lett a következménye, ami még itt is példa nélkül való. Pedig a szöuli buszsofőrök legendásan aggresszív arcok! Nemrég olvastam Michael Breen könyvét, a The Koreans-t. Amolyan kulturális áttekintés egy angol újságírótól, aki 15 évig itt élt, s az év felét ma is Szöulban tölti. Van benne történelem, gazdaságtörténet, a néplélek boncolgatása (kik ők, mit akarnak, merre tartanak?) - elég jó könyv!

Nos, Breen a történeti fejezetben épp a koreai nemzeti identitásról értekezik, s ott tart, hogy a mai koreai etnikum az i.e 5.500 és 2.000 között a félszigetre vándorolt neolitikus törzsekig vezethető vissza. Bár korábban, a paleolitikumban is éltek itt emberek - ezek története talán egészen félmillió évvel ezelőttig követhető -, azonban "nincs bizonyíték arra, hogy etnikai értelemben kapcsolatban lennének a mai koreaiakkal (bár esetleges vérségi kapcsolatuk a szöuli buszvezetőkkel megérne talán némi vizsgálódást)." Piff!

"HUNGARIAN SALAMI"

Az E-Mart nevű vásárlóközpontban kaphatni "Traditional Hungarian Salami"-t. A fölirat pontosan úgy szól: "The Taste of Tradition. Traditional Hungarian Salami. European Flavour. Best Quality". 250 grammos kiszerelés, egyébként, műanyag fóliába zárva. Véletlen leltem rá: talán harmadszor voltam a helyen, s végre volt időm földeríteni az egészet. Bejártam a földszintet, az emeletet, aztán vissza a földszintre, az élelmiszerekhez. Az egyik sarokban borospalackok garmadája: dél-amerikai, amerikai, spanyol, francia, német borok jórészt. A polcok szinte teljesen eltakarták a csücsökben lévő hűtőt. A teljesség jegyében azért azt is megnéztem: camembert, holland sajtok, valami francia dolog, alatta sonkaszeletek, legalul szalámik. Európai sarok, tökre eldugva - nyilván oda is való. Amikor fölfedeztem a "Hungarian" szalámit, meglepődtem, meg persze örültem is! Nem sokáig: volt olasz szalámi (OK!), spanyol szalámi (OK?), dán szalámi (?????) is, és akkor ebben a sorban a magyar ...??? A nemzeti érzés finoman fölhorgad, el lehet képzelni! :-)

Egyébként a termék fogyasztható. Fölvágva: a nyári turista-feeling (van téli?!?!) vegyül a borsos szalámi vizualitásával. Az illat nem penetráns, inkább visszahúzódó. Föltűnő, hogy az alapanyagok viszonylag nagy darabokban vannak jelen, kiemelve a fehéres, kötőszövetet/zsíranyagot jelző betéteket. Az anyag elég kemény, a síelés szünetében elfogyasztott, közepesen fagyott szalámi állagát hozza. Kóstolás: kemény turista-íz, alig érzékelhető, mégis erőszakos, kikényszerített utalással a téli szalámira. Valaki, persze, beleálmodta ezt a borsos vonalat: a fekete darabkákra ráharapva az ember elfelejti a Pick-rokonságot, s fölrémlik az olasz, veronai vonal, de itt azért a szárított változatról beszélünk! Tibor, a kiskundorozsmai Coop remek pultosa, egy 15 dekás "Hungarian salami" rendelésre azt mondaná: "vigyél valami rendeset, a pulykamellsonka akciós, esetleg egy jó kis marhapárizsit?" Mégis, itt, a Kwangju, Yongin, Szöul háromszögben az ember egy-egy pillanatra otthon érzi magát, ha beleharap!

Ma az elmúlás fehér foltjait (úgy is mint penész) véltem fölfedezni szalámimon, ezért megmetszettem, s sürgős beavatkozást helyeztem kilátásba! Holnap reggel(i)re!

DE MI A HELYZET JEJUN?!?!

„Ma tartják a központi felsőoktatási fölvételi vizsgát. Több mint 588.000 diák vesz részt szerte az országban csaknem 1.000 helyszínen a Felsőoktatási Tudásfelmérő Teszten (FTT), mely reggel 8 óra 40 perctől délután 6 óra 5 percig tart, közölte az Oktatási, Tudományos és Műszaki Minisztérium.
Az egész országra kiterjedő intézkedések egész sorával igyekeznek elősegíteni, hogy a tanulók fönnakadások nélkül vehessenek részt a vizsgán. Az intézkedések érintik a közlekedésirányítást és a hivatalok nyitva tartási idejét is. A kormányzati hivatalokban és a közintézményekben dolgozók az egész országban – Jeju szigetét kivéve – egy órával a szokásos munkakezdés után, 10 órakor állnak munkába. Az intézkedés célja, hogy elkerüljék a korai reggeli közlekedési dugókat, így is elősegítve, hogy a vizsgázók időben odaérjenek a vizsgahelyszínekre.
A metrók reggel 6 és 10 óra között gyakrabban járnak, és a busztársaságok is sűrítik járataikat. A torlódásokat elkerülendő a vizsgahelyszínek környékén 200 méteres körzetben tilos parkolni.
A Polgári Repülésirányító Hatóság korlátozza a repülőgépforgalmat a vizsgahelyek körzetében, hogy a zaj ne zavarja a vizsgázókat az angol szövegértési föladatok során.
Összesen 125 járat fölszállási idejét módosítják reggel 8 óra 35 és 8 óra 58 perc között, valamint délután 1 óra 5 perc és 1 óra 35 között. A módosítás mind a hazai, mind pedig a külföldi légitársaságok belföldi és nemzetközi járatait érintik. Kérik, hogy az utasok indulás előtt ellenőrizzék járataik indulási idejét.
Az említett időszakokban a vonatok kizárólag veszély esetén használják kürtjeiket, jelentette be a Korail.
A vizsgaeredményeket december 10-én hozzák nyilvánosságra.” (The Korea Times, 2008. november 13., csütörtök)
Ma fölemlítettem haladó beszgyakos hallgatóimnak: magyar fülnek bizony bizarr ez a hajcihő! „Forgalomkorlátozás?”, kérdeztem. „Persze!” „Módosított nemzetközi repülőjáratok?” „Aha, muszáj!”, mondták, „ez a vizsga nagyon fontos!” „Sőt, ha valaki késésben van, rendőrautók, rendőrmotorosok, mi több, mentőautók szállítják az illetőt a megfelelő helyre! Ha pedig valaki rossz helyen áll meg autóval, vagy akadályozza a forgalmat, az aggódó szülők leordítják a fejét.” Még mindig ingattam a fejem, erre jött a végső érv: „ha valakinek nem sikerül ez a vizsga, akár az egész élete félresiklik! Minden évben előfordul néhány öngyilkossági eset a sikertelen vizsgázók közt!”
Persze, ha figyelembe vesszük: a koreai társadalmi értékrendben milyen előkelő helyen áll a tanulás és az esetleges diploma, valamint azt, hogy a koreai családok nagy része milyen komoly egzisztenciális, anyagi áldozatot hoz annak érdekében, hogy gyermekeit taníttassa, már nem is annyira fura a történet! Ha a szülői önfeláldozás eredménye társadalmi szinten rögzült kudarc, az elkeseredés is érthető.
Már csak arra lennék kíváncsi, mi volt tegnap Jejun! :-)

"NEM TÚLZÁS EZ?"

Ma délután az E-Martban vásároltam, amolyan hipermarket vagy mi. Lent "Food court": több kis gyorsétterem, japán, kínai, koreai kajával, reális áron, nem "junk food" színvonalon. Olcsón, gyorsan, finomat! Ha jövök, általában eszem is itt, mert jó! A szomszéd asztalnál ma egy család ült, a tinédzser lányuk pulóvere meg olyan furán domborodott! Nem kell megijedni, ez még nem a kapuzárási pánik oly jellemző tünete: a következő pillanatban egy kutyafej figyelt ki a pulóverből! Kis fehér kutyus, olyan westie-szerű, csak még kisebb. Bonsai-westie. Gyakori látvány mostanság itt, Koreában: divat lett a kutyatartás, de az általában nem túl nagy lakásokban lakók ilyen aprócska ebeket tartanak. Van itt a házban is több. Otthoni akita-gazdaként sokszor morfondíroztam azon: egy hormonzavaros tengerimalac is megnő ekkorára! :-) No, nem ez a lényeg, hanem az, hogy a csaj megitatta a kutyát: kis papírpohárba töltött egy üvegből, a kutyus meg vígan lefetyelt. Pocari Sweatet. A Pocari Sweat egy japán fejlesztésű "sportital" - utánanéztem, ez a helyes megszólítás :-) -, olyasmi, mint a Gatorade vagy a Powerade: "csökkenti a szervezetben sportolás közben kialakuló víz- és szénhidráthiányt." Mit sportolhatott a derék eb? Fölment öt lépcsőn ...? :-)

"SZOMSZÉD"

Nemrég írtam a szomszédaimról: néha kicsit zajosak, de igazából nem zavarnak. Ma viszont sikerült nekem kivágnom a biztosítékot az alsó szomszédnál! :-) A vasárnap délutáni nagytakarítás közben csöngettek: a monitoron idősebb koreai férfiarc - nofene! Kinyitom, láthatólag meglepődik -nem külföldit várt -, de aztán belelendül, s mondja, a fülére mutogatva, hogy bizony nagyon hangos volnék. Közben kérdi: mi a jó istent csinálok én ilyenkor. Mivel hirtelen nem jut eszembe a megfelelő kifejezés: "nagytakarítást csinálok, s most éppen a porszívózásnál tartok, de mindjárt befejezem, s akkor már csak fölmosok, s kész is", inkább invitálom, nézze meg a saját szemével. Mutatom a porszívót, ő meg a kezével jelzi: húzogatom a földön, mi?! Megtörök, érzem, nincs értelme a tagadásnak, a vesémbe lát: igen, tényleg, húzogatom. Körbejár, méreget, nézegeti a lakást - nincs komoly feszkó, de azért megint mutatja a fülét. Amerikai? -kérdi. Nem, magyar: a szokásos hezitálás, aztán harmadikra: áh, "hangári"! Aha, s már hozom is a névjegykártyát: a "professzor" most is hat (áldott legyen a neved, Konfúciusz!), tovább enyhül, s lassan elindul kifelé, de azért még morog. Mondhatnám: nincs gyerek, nincs rohangálás, kiabálás, nem bulizok, nem tévézek, zenét is fülhallgatóval hallgatok, azért olyan rossz dolguk nincsen! Ez a takarítás, ez viszont tényleg van! Mutatom még neki: az a sarok van hátra, aztán vége, egyébként pedig sorry! Dünnyög tovább, talán azt mondja, jól van, na, nem kell mindjárt besérülni, aztán elköszönünk.

Kedden főzős buli lesz nálam (na, tessék, már bulizok is!): az országismeret órán a magyar konyháról lesz szó, s este gyakorlati oktatás lesz! A tananyag, természetesen: gulyásleves + tócsi. Ha jól sikerül, viszek majd le nekik kóstolót, ne legyen harag! Meg megkérdem, mikor takarítsak ...? :-)

„PROGRESSZĺV PROBLÉMAELTOLÓDÁS”

Ilyen tudományelméleti izé, amivel az elsősöket szokta bombázni az ember: jó/tudományos egy elmélet, ha a középpontjában lévő probléma megoldása közben újabb problémákat láttat meg, újabb kérdéseket vet föl.
Az előző poszthoz megnéztem, jól emlékszem-e a kőkori szövegszerkesztő nevére: Tiszatext. Igen, jól, s közben választ kaptam egy másik kérdésre, mely körülbelül két hete kínoz: van-e olyan, hogy digitális kézirat. Azon filóztam, hogy manapság nyilván sok szerző gépen ír, s hogy akkor használható-e ez a filológiai fogalom még, s ha igen, hogyan. Már az is eszembe jutott, hogy írok Vadai Pistának – ő nagyjából ott van, ahol a filológia és a digitális technika egyenesei metszik egymást –, aztán, stílszerűen, a netről jött a válasz, véletlenül, ám nem kisebb (filológiai és digitális) autoritástól: Kokas Károlytól. Az „Egy digitális kézirat története …” című, Baka István: Égtájak célkeresztjén. Versek 1970-1987. kötetéhez írott előszavában mondja: „A C-64 „Tiszatext” szövegszerkesztőjének adatállományait gyakorlatilag változás nélkül sikerült web-oldalakká alakítani, úgy, hogy a C-64-es program szerkesztési jeleit (kurzív, kövér stb.) a lehető legpontosabban követtem. Az esetleges betűhibákat, elgépeléseket egyáltalán nem javítottam (egyébként alig vannak ilyenek). Ilymódon az itt látható anyag önmagán túlmutató érdekessége, hogy egyfajta digitális autográf kéziratként is rendelkezésére áll a Baka István költészetével foglalkozóknak.”

A teljes szöveg és a Baka-kötet itt olvasható:
http://mek.oszk.hu/02200/02273/02273.pdf
Az (esetleges) elgépelést én sem javítottam. :-) Egyébként, szerintem, csak egy van. :-)
sk
Loading...
Hide notes

„BLOGGER”

Tegnap este azon gondolkoztam: most, hogy írtam három posztot, én is blogger lettem?! Egyfelől hízelgő volna ez a magamfajtának, aki a Gutenberg galaxisban, annak is inkább csak a perifériáján (messze túl a Tatuinon) szocializálódott: a zalaegerszegi városi könyvtár egyik gyermek-fiókjában Klári néni volt az én jedim, aki színes papírkártyákat osztogatott a sokat kölcsönzőknek. Nekem volt egy csomó, mert a könyvek felét eluntam, s visszavittem őket olvasatlan. A digitális galaxisba egy Commodore 64-gyel léptem be, amikor Tiszatext [?!] szövegszerkesztővel „körmöltem” a szakdolgozatomat. Aztán, már tanársegédként egy böhöm tanszéki gépen dolgoztam: egyszer elvittem egy nyaralásra, mert be kellett fejeznem egy fordítást (Gebhard Rusch, konstruktivizmus), de alig fért be a csomagtartóba. Nos, innen indulva akár elégedett is lehetnék a bloggerségemmel. Csakhogy erről a szóról nekem [már mindig?!?!] az jut eszembe, hogy letartóztatták/föltartóztatták stb. „a Tomcat néven elhíresült bloggert, alias Polgár Tamást”. Így, ezzel a nyomorult szintaxissal, mindig csak így.
Loading...
Hide notes

„SZOMSZÉDOK”

Az egyik szomszédom két napja barkácsol. A zajokból ítélve elsősorban kőbaltát használ, esetleg szekercét. Arra gondolok, valami polcot vagy effélét farag, s azt próbálja fölgyógyítani a falra. Egy biztos: a fal papírvékony, akárha itt csinálná az egészet nálam, a nappaliban. Ez ugyanaz a szomszéd, aki minden reggel háromszor odaüti a borotváját a mosdókagylóhoz, hogy visszhangzik az én (kis) fürdőm is. Egyébként nem zavar, legalább emlékeztet a borotválkozásra! :-) Ugyanez a helyzet a másik szomszéddal is (nem zavar), aki viszont zongorázik – pontosabban: valószínűleg az egész család játszik, mert különböző időpontokban különböző színvonalon klimpíroznak. Egyikük egész jól nyomja, épp most fejezte be a gyakorlást a hátam mögött, a dolgozószobám mellett. Ő általában a hétvégét preferálja, a gyengébbek hétköznap délelőtt iparkodnak. A zongorát, persze, jó közel tolták a falhoz, hadd szóljon az a hangszer! :-) Nem tudom, mi lehet azzal a „szomszéddal”, aki az alattam lévő öt emelet valamelyikén lakik. „Szagszomszéd”, így lehetne mondani. Szeptemberben minden reggel 7 körül arra ébredtem, hogy sült hal szaga hömpölyög be a nyitott ablakon. Mindig ugyanaz a kicsit égett, penetráns halszag, de olyan erővel, hogy szinte látni lehetett a levegőben a beáradó hullámokat. Nagyon komolyan rá volt indulva a halra a pali, mert egy napot se hagyott ki. Nemrég jöttem rá, hogy valami történhetett, mert reggelenként sehol semmi bűz. Vagy elköltözött (nem valószínű), vagy átszokott a müzlire (haha), esetleg én szoktam hozzá a szaghoz – de az is meglehet, hogy a hidegebb idő miatt éjszakára becsukott ablak egyszerűen kirekeszti a szagot. :-) S ha már a szomszédoknál tartunk, legyen teljes a körkép! A „szembe-szomszéd” kedves, idősebb házaspár. Múlt héten a kertjükből jöhettek haza, mert csupa sár volt a Nike melegítőjük – kezembe nyomtak egy halom, újságpapírba csomagolt édesburgonyát. Azóta kerülgetem – nem tudom, hogyan kell elkészíteni. Még szeptemberben futottam össze azzal az öregúrral, akit aztán többször is láttam, valahol fönt lakik. Szombaton, kora délután jöttem haza, ő a lépcsőház előtt állt görbedten, s ököllel verte az elektronikus beengedő rendszert. Azért nem két kézzel, mert a másikkal kapaszkodott: korongrészeg volt az öreg. Közben, mint valami bizarr artista, telefonálni is próbált: nyilván a családot próbálta aktiválni. Két ökölcsapás között odaérintettem a kártyámat az érzékelőhöz, s betámogattam a lépcsőházba. Vicces is lehetne a történet, de igazából nem az. Gyakorlatilag kétrét görnyedve jutott el a liftig – ott esett le neki, hogy külföldi vagyok, nyilván „miguk”, azaz amerikai. Zavarba jöttem, mert még az eleve összecsuklott testtartásához képest is hajlongani kezdett, s azt a sokszor hallott mondatot ismételgette: „I am sorry, I am sorry.” Nyilván valami atavisztikus zárvány a háborúból. A megtört néplélek, amint felszínre tolul … De hogy ne ilyen borúsan érjen véget ez a poszt: van még egy szomszédom! Pontosabban néhány száz, úgy saccolom: a ház mögötti katonai bázis lakói ők, a koreai hadsereg különleges egységének katonái. Majd írok még róluk, most csak annyit: az őrült sok gyakorlatozás (ejtőernyőzés, lövöldözés, mifene) közben rengeteget énekelnek. Egyik kedvencem a vasárnap délutáni mutatvány: zárt alakzatban, egyenöltözetben futnak, elöl a zászlóvivő, oldalt a sípos emberek, s vagy énekelnek, vagy harciasnak tűnő „verseket” üvöltenek. Most fejeztek be egy ilyen ordítozós, éneklős menetet, innen jutott eszembe.
Loading...
Hide notes

„BUSZON - 2”

Az imént emlegetett, zsúfolt buszon történt: oszlott a tömeg, lett egy üres ülőhely, legott leültem. A következő megállónál fölszállt egy idős asszony, hát fölkeltem, s fölajánlottam a helyemet. Nem akarta elfogadni, talán azt mondta, nem megy messzire, nem értettem pontosan, ám végül leült. Ugyanazzal a mozdulattal jelezte azonban, hogy (mintegy cserébe) ölébe veszi a táskámat. Jó nehéz volt, de rábíztam. Két megállóval később megürült ez előtte levő hely, megkopogtatta a vállamat, s jelezte, üljek le. Úgy tettem, de a táskámat magánál tartotta, meglapogatva, hogy jó helyen lesz az ott. Megint két megálló, üres lett a hely mellette: kopogtatás, s nyilvánvaló jelzés, üljek mellé: most adta vissza az eredeti gesztust. Elvettem a táskát, s elüldögéltünk egymás mellett még 10 percet szótlanul: nem volt közös nyelvünk. :-)
Loading...
Hide notes

„BUSZON” A KOREAI EMBER AZ OLYAN … sorozatból 2.

A koreai ember az olyan, hogy fizet, ha belepusztul is. Pontosítok: olyan, hogy fizet, ha belepusztul is, s vele a környezete.
Ma este egy nagyobbacska bevásárlóközpontból buszoztam haza. Kb. 30-40 perc, de nem gyorsjáratú kényelmesen, hanem fapados ülős-állóson. Már amikor fölszálltam, éreztem, hogy baj van: tele volt a busz, alig fértünk föl, én már a lépcsőn álltam. A következő néhány megállónál csak fölszállók voltak, mindenki utazott tovább. Itt is úgy van, hogy az első ajtónál van a fölszállás, ott lehet fizetni, hátul meg a leszállás. Tömörült a nép, nyomtak befelé, kapaszkodni alig lehetett, a hátamon tömött hátizsák, a sofőr meg nyilván haragudott a világra, mert mintha szándékosan, ide-oda rángatta a buszt. Kb. az ötödik megállónál, a hátsó ajtónál fölszállt egy pali, nyilván nem fért már föl elöl. Én éppen arra néztem, mozdulni sem tudtam, úgyhogy láttam, lassan, araszolva elindul előre: két megállónyi út alatt áthámozta magát két emberen, letaposott egy nénit, kivette két kiscsávó kezéből a lógós kapaszkodót, de haladt. Látszott az elszánás az arcán: ő előrejön. Jó 10 perc alatt ért mellém, kétségbeesetten küzdöttem a fogódzóért, de vesztettem, s tiszta szerencse, hogy hátul elkezdett tisztulni a terep. Akkor már tudtam, mit akar: jön a sofőrfülke melletti készülékhez fizetni. Úgy is volt: valószínűleg elszavalta az automata, hogy a következő megálló az övé, mert a puszta fizikai erő helyett most már kifinomultabb módszert is bevetett: elkezdett tárgyalni egy elöl álló nénivel, hogy engedje át, mert le akar szállni. Erre ő: leszállni hátul kell. Igen, mondta az emberünk, de ő még nem fizetett! Ja, mordult erre a néne, s valahogy utat csinált neki, hogy leszálláskor oda tudja érinteni a csipjét, hogy kifizesse az 1.000 wonos viteldíjat.
Néhány hete Szöulból jöttem haza, szombaton, késő este, gyorsjáratúval. Ilyenkor alig vannak: mindenki befelé igyekszik :-); én az első ülésre szoktam ülni, hogy lássak. A busz az egyik városközpontból indul (erről majd mesélek!): óriási forgalom, nyüzsgés, nyolcsávos út. Lassan aztán elmarad Szöul, átkúszunk Seongnamba, egykor reménytelen porfészek, most decens előváros. Itt száll föl a pali, középkorú, decens alak. Ötezres bankója van, a viteldíj itt 1.800. A sofőr mondja neki: nem tud visszaadni; egy darabig huzakodnak, aztán továbbindulunk. Régen is volt ilyen (10-13 éve, amikor már voltam itt): ilyenkor azt csinálták a sofőrök, hogy a következő fölszállók díját kézbe kérték, nem a sofőrfülke melletti dobozba, s az összegyűlt pénzből adtak vissza. Változnak az idők: az utasok töredéke fizet kápéban, a többség valamilyen csipes rendszerben utazik – ha ezt a tréfát most megengedhetem itt magamnak. :-) Szóval, mindenki elektronikusan fizet, nincs visszajáró, a pali még mindig ingyen utazik. Lassan kiérünk az elővárosból, autópálya, majd falusias környezet: sok kis megálló, de közeledünk Kwangjuhoz, a városhoz, ahol lakom. A pali elkezd telefonálni, majd beszél a sofőrrel, megint telefonál, mondja egy megálló nevét, aztán megint a sofőrrel, s érződik, megegyeztek. Nem értem pontosan, miről van szó, de nem lepődöm meg, amikor az egyik megállónál föllép a lépcsőre egy középkorú asszony, átnyújtja a sofőrnek az 1.800-at, aztán a palival együtt távoznak: az ember közben telefonon kirendelte az asszonyt a megállóhoz egy jegynyi pénzzel, hogy ne maradjon adós. (Bocs, csak a gyengébbek kedvéért.)
Zárójelben: a múltkor nekem nem volt 1.300-am (azt hittem, 1.000 a jegy, de messzebb utaztam), simán elengedték! Egy idő óta én is csippel fizetek! :-)
Loading...
Hide notes

„KEDVES” A KOREAI EMBER AZ OLYAN … sorozatból 1.

Ezzel a bejegyzéssel kezdem a blogot, annak ellenére, hogy a fölemlített események hetekkel ezelőtt történtek. Azonban – érzelgősen hangzik?, bánja a fene! – a koreai emberek megérdemlik!
Szóval, a koreai ember az olyan, hogy általában eszméletlen módon kedves. (Olykor persze nem, de az egy másik történet) A koreai ember tehát rendszerint nagyon kedves. De annyira, hogy a magamfajta európait időnként komoly zavarba hozza. Nemrég például vettem egy öltönyt. Egy nagy outlet negyedik emeletén a Sieg Fahrenheit üzletben volt egy barátságos fiatal srác, aki viszonylag jól beszélt angolul. Csak nézelődni mentem, de ahogy elkezdte mutogatni a különböző fazonokat, anyagokat, lassan rábeszélt, hogy próbáljak föl néhányat. Limitált szókinccsel, de teljesen érthetően elmondta, melyik miért jó, rendületlenül vette elő az újabb darabokat, de egy 60%-kal leárazott feketét nagyon kínálgatott. Mindent összevéve nekem is bejött, végül úgy döntöttem, ha már ennyi energiát beleöltem ebbe a nem túl lelkesítő projektbe, megveszem az öltönyt. Közben azért fölhívtam tapasztalt kollégámat, mennyi a nem sok egy öltönyért. A srác hallotta a beszélgetést, s utána megkérdte, orosz vagyok-e, mert olyasminek hallotta a nyelvet. (Piha!) Nem, magyar, mondtam, majd a szokásos kör: tanár, egyetem, Yongin, satöbb. Megvolt a deal, s a srác azt mondta, jöjjek vissza egy óra múlva, addig fölhajtják a nadrág szárát [egyébként: !!!]. Úgy is volt: visszajöttem, öltöny becsomagol, elköszönés, mennék ki, amikor utánamszól, tisztán, érthetően: „Köszönöm szépen!” Na, ezt add össze! Kérdő tekintetemre vigyorogva mutat a laptopra: a csávó az előző órában kikereste a netről, s begyakorolta! (Egyébként tök jó ingjeik voltak, csak a legnagyobb méret is kicsi volt rám.) Aznap még megszólított egy érmegyűjtő kisfiú, olyan nyolcévesforma lehetett, az utcán meg rámszólt egy tizenéves, hogy „Welcome to Korea.”. Mondhatnánk, ez egy ilyen nap volt, olykor előfordul.
Néhány hete történt: Anseongban voltunk a tanszéki demonstrátorral, Jung Woo-val egy néptáncfesztiválon, ahol egy magyar (szegedi, ráadásul!) csoport is föllépett. Megnéztük őket – remek volt -, aztán találkoztunk, s megbeszéltük, a következő föllépésük előtt még dumálunk, de eltűntek a forgatagban. Tanítványom megszólított egy szervezőt: a színpadoktól távol, a folyó töltésén ült egy társával. A magyar csoport hollétét firtató kérdésre elkezdett telefonálni, de nem ez az igazán érdekes, hanem az, hogy néhány pillanat múlva, mintha a semmiből, megjelent egy kötényes néni, a kezében – nem több, nem kevesebb, éppen – négy vitaminos itallal. A férfi kedvesen intett, hogy vegyünk egyet-egyet, a néni meg elővett a kötényzsebből egy skatulyát, s mindenkinek kiosztott egy kapszulát. Az egész annyira valószerűtlen volt, hogy az első gondolatom az volt: megjött a női Morpheus a kék-piros választással, csókolom, Neo, de aztán a férfi odaszólt, „vitamin”, s barátságosan nógatott, mintha azt mondaná, kell az a szervezetnek. Ő is bekapta-fölhajtotta a magáét (oldalt sandítva láttam, Jung Woo is), közben rendületlenül telefonált, majd fölpattant egy apró rollerre és intett, menjünk utána. 200 méterrel odébb találtunk rá: szélesen vigyorogva mutatta az épületet: „Hungarian team”, majd újra rollerre, s el … Még utánakiáltottam egy „kamsza hamnyida”-t, de nem hiszem, hogy hallotta.
Loading...
Hide notes