Nos, a nagy hörgés elmaradt! Azok, akik olvasták, a vártnál kevésbé vehemensen fogadták: megenném a kutyahúst, ha úgy hozná a sors, sőt, ettem is kutyahúsból készült levest. Azért többen jelezték ilyen-olyan fórumokon: maguk nem fogyasztanának kutyát, és magát a gyakorlatot sem pártolják. A legerősebb szavakat egy régi barátom üzenetében kaptam: "gyomorforgató", "lelketlenség", "undor". Tökéletesen megértem, ha valaki nem akar kutyahúst enni, azt is, ha ódzkodik a koreai kultúra eme hajtásától - magam sem járok ilyen vendéglőkbe túl gyakran -, és szó sincs arról, hogy a kutyahúsevés szószólója kívánnék lenni. Mindazonáltal elvi kifogást sem találok (önmagában) a kutyahús fogyasztásával szemben.
De eszembe jutott, mennyire meglepődtem (részben magamon) tavaly, az egyik "Magyar országismeret" órámon, amikor a magyar népszokásokat, falusi vigasságokat tárgyaltuk: beszéltünk a búcsúról, képeket néztünk a szüretről, az aratásról, és levetítettem egy rövid videót egy igazi, vidéki disznóölésről. A filmecskében megvidámodott férfiak vonszolnak elő egy sivalkodó kocát, kötelekkel megbéklyózzák, lefogják, hogy a böllér a torkába döfje a nagykést ... A teremben ülő lányok szinte kivétel nélkül lehajtott fejjel, eltakart szemekkel ülték végig a filmet ...
