2010. november 1., hétfő

"NEM FÉLEK"

Tényleg nem - soha, semennyire. Pedig tudom: az ország, amelyben élek, de jure háborúban áll északi szomszédjával, s csak az 1953-ban megkötött tűzszüneti egyezmény alapján van itt nyugalom (nem írhatom: béke). Voltam Pánmundzsomban, és érzékeltem a feszültséget az ott szolgálatot teljesítő katonákban - nem félek mégsem. Néhány havonta megírják az újságok, hogy az északi kommunista rezsim "tűztengerré" kívánja változtatni a déli bábkormány uralta országrészt, mégis, a legrosszabb napokban is inkább csak kíváncsiságból számoltam ki: hány óra alatt érnének Szöulba az északi tankok, vagy röpülnének rá az országra az ellenséges vadászrepülők (ha tudnának menni/röpülni, valóban). Szóval, nincs bennem szemernyi félelem sem, mint ahogy nem érzékelek ilyet egyetlen dél-koreaiban sem.
Mindazonáltal van abban valami lúdbőröztető, ha az ember a következőt látja, amikor gurul haza a kampuszról lakótelepi otthonába:




A videó vacak, talán nem is látjátok, miről beszélek. Először én is lemaradtam róla, szinte csak fél szemmel láttam, de aztán a kíváncsiságtól hajtva visszafordulván már jól kivehető volt: igen, ott, a vidéki kis út mellett, Gvángdzsu legszélén, ott, ott, az ezüsztszínű kisbusz mögött meghúzódva (elrejtezve?!)



 bizony két, álcázó színekre mázolt arcú, karabélyt szorongató, sisakos katona figyel ... De mire?!