"SZTEREOTÍPIÁK"

Üdvözléskor meghajló, szemüket a földre sütő keletiek és egymás szemébe néző, kezet rázó nyugatiak - ugye, ismerős sztereotípia? A gyorsan modernizálódó Koreában ma már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Az egyre nyitottabbá váló országban gyorsan terjednek a nyugati gesztusok, de kétségtelen, az ide érkező nyugati turistát még mindig meglepi az a testbeszédben is megjelenő etikett, amely a hagyományos Koreából származik. Mert bár egyre többször fognak egymással kezet a férfiak (és a nők!), s egyre ritkább a szemkontaktust udvariasságból elkerülő ember, a régi szokások a hétköznapokban azért erősen élnek.

Paul S. Crane, eredetileg 1967-ben publikált, de máig megkerülhetetlen, Koreát bemutató könyve, a The Korean Patterns külön fejezetet szentel a koreai etikettnek. A fejezet elején azt írja: "A koreai a világ egyik legtermészetesebben udvarias népe - amikor betartja az etikettet. A koreaiak nagyon ügyelnek arra, hogy kövessék az udvariassági előírásokat, amikor idegenekkel vagy ismerősökkel érintkeznek." Ez, bármennyit változott is a világ, ma is így van.

Az egyik, idegen szemnek legszembetűnőbb udvariassági gesztus - mégis csak - a meghajlás, bármennyire sztereotip is. Pontosabban az, hogy ott is meghajlással köszöntik az embert, ahol nem várná. Mert ha valamely formális eseményen a felek meghajlással üdvözlik egymást, értjük. Ha a közönséghez szóló ember meghajolva üdvözli az őt hallgatókat, elfogadjuk. Persze, itt is vannak fokozatok: ha a műsorvezető a színpadon meghajol mielőtt belekezd a mondókájába - hát, persze. Ha a híradó bemondói így jelentkeznek be és búcsúznak el - OK. Ha egy tudományos konferencián meghajlással üdvözli kollégáit az előadó - miért ne? Ám az azért mégis meglepő, hogy az egyetemi szemináriumon referátumot tartó hallgató is meghajlással köszönti a többieket.

De, rendben, fogadjuk el: formális keretek között a meghajlás amolyan elengedhetetlen kellék.

A meglepetés akkor éri az idegent, amikor nem várt helyzetekben ugyanezt a testbeszédet tapasztalja. Mert hát, valljuk be, van abban valami érdekes (nyugati szemmel: bizarr?!), hogy az áruházak parkolóházainak emeletein meghajló egyenruhás fiúk/lányok jelzik széles karmozdulatokkal: van, avagy nincs hely az emeleten. De ugyanígy meglepő, hogy a hipermarketek bejáratánál álló biztonsági őrök mély meghajlással fogadnak minden bejövő és kimenő vásárlót. A magunkfajta ilyenkor megneszül. Mert tudja, hogy a koreai udvariassági szabályok szerint ilyenkor a megfelelő viselkedés az, ha az ember tudomást sem vesz az őt meghajlással köszöntő alkalmazottról (látja az ember, hogy száz meg száz koreai halad el egy hajlongó biztonsági ember mellett anélkül, hogy a tekintetét ráemelné), mégis, működnek a nyugati beidegződések. Az ilyenféle visszaköszön, visszahajol - ezzel zavarba hozva a koreai felet.

Crane egyébként leírja: nem is olyan egyszerű ez a meghajlás-ügy! Mert meghajolni csak szépen, ahogy csillag megy az égen, úgy érdemes! Egyébként ne is bajlódjanak vele a külföldiek, mert nem fog menni. (A tanácsa: ne csináljanak majmot magukból a béna hajladozásukkal! Jobban járnak, ha nyugati szokás szerint a partner szemébe néznek, s keményen kezet ráznak vele.) Erre születni kell, vagy legalább kisgyermekkortól gyakorolni! Mert a meghajlás legfontosabb eleme: a kecs! "A tökéletes gesztus során derékból előre hajolunk, a hát egyenes marad, az állat leszegjük, tenyerünket pedig az ülepünkre helyezzük, s mindezt lassú, folyamatos mozgásban tesszük."

Valahogy úgy, ahogy a kvángdzsui E-Mart biztonsági őre csinálta ma:

Egyébként Crane azt is írja: "Az isten háta mögötti falvakban ugyanúgy - mintegy ösztönösen - betartják az udvariassági szabályokat, mint bárhol." Kvángdzsu ...