"LEVÉL"

Szia!
Ha lenne a hangulatjelek között valami nagyon gyászosat kifejező, akkor most azt tettem volna a sor elejére.

Ma Ajkára mentem be, Devecser helyett, a bankokba: "X és Y". Már nem akartam tovább halogatni. Visszafelé nem aludt a kisördög bennem, a helyzet se látszott vészesnek a 8-as útról, így bementem Devecserbe, amit elsőre ki akartam kerülni. Bár ne tettem volna!!! Már a vasúti átjáró után megfordultam volna, ha lett volna rá mód. Vagy az iszonyú vörös, ki tudja, milyen mély trutymó, vagy az út szélén álló járművek (többnyire mentőalakulatok járművei) miatt nem lehetett megfordulni. A "Fekete Farkas" előtt volt egy hely, oda álltam be. Megvettem a gyertyákat és jöttem volna, ki, menekültem volna, de csak rendőri segítséggel sikerült kikecmeregnem a kutyaszorítóból.

Leírhatatlan, szívszorító volt a látvány! Egészen a templom előtti térig jött fel az ár mindent beborítva vörösiszappal. Az alacsonyabb építésű házak ablakának a felső széléig ért az áradat! Kerítéseket vitt el, a gumijavító előtt pedig akkora kráter keletkezett, hogy egy autó belefért volna!!! A park fáinak törzsén még ti is fogjátok látni, hogy 2-3 méter magasan jöhetett az iszap. A bokrok letarolva. Az utcán a bútorok, kerékpárok, tűzhelyek és még ki tudja,, miféle holmi a házak előtt magas kupacokba rakva tornyosult! Az elszállításuk markolós nagy teherautókkal éppen akkor folyt. Mindenhol rendőrök (géppisztollyal) - az éjszakai tolvajlások miatt -, vöröskeresztes és más hivatalos emberek ügyködtek a legkülönbözőbb primitív "mentési" felszereléssel. A magyar nyomor. Nyomor a nyomorban!

Egyedül a segíteni akarás és az adakozás példás ebben a nagy szerencsétlenségben!

Feldúltan értem haza. Mennyire más képen látni a bajbajutottakat, mint ott szagolni azt a speciális összetételű levegőt, látni a megtört, szorongó, fásult embereket! Egyesek, mielőtt kocsiba szállnának, a gumicsizmát utcai cipőre cserélik. Mindenki speciális arcmaszkot visel!!!

TANULSÁG: ezentúl Pápára járunk vásárolni, ha nagyon szükséges. Devecsert messze el kell kerülni! Még így is félünk a porszennyeződéstől!

A jövő hét elején Pesten leszek.

Vigyázzatok magatokra! Írj!

Puszillak benneteket: A.

Az előbb kaptam ezt a levelet Édesanyámtól. Szinte változtatás nélkül másoltam ide. Nem elsősorban a benne leírt tények miatt - aligha van ma az országban és a Magyarország iránt kicsit is érdeklődők közt olyan, aki ne hallott volna arról, mi történt néhány nappal ezelőtt Veszprém megyében. Nem, nem ezért, a híradás igényével, másoltam ezt ide.

Én is olvasom a híreket, döbbenettel nézem a képeket a katasztrófáról, amely kilométerekre történt attól a kicsi falutól, ahol Édesanyámék laknak. Megrökönyödve ismerem föl a házakat, útszakaszokat, jellegzetes épületeket, dombokat, hidakat, melyeken magam is jártam nemegyszer. S közben arra gondolok: ha aznap nyitva tart a levélben is emlegetett gumiszerelő, s Édesanyámék nem kényszerülnek későbbre halasztani a javítást, őket is óvatlan érhette volna a talán órákkal (percekkel?) később ott hömpölygő víz és iszap. De nem, még csak nem is ezért, a távoli, mégis személyes érintettség okán kopipésztelek.

Hanem azért, mert közben az is eszembe jutott: milyen furcsa dolog a média! Ha nincsenek a modern telekommunikációs eszközök, talán hetekkel később, levélből értesülök a történtekről, esetleg telefonon, hangban, röviden ..., másképp aligha lehetett volna legyőzni a több mint 8 ezer kilométeres távolságot! Most meg itt van minden a szemem előtt: a média közelre hozta. És mégis, olyan, mintha valami puha, közepesen hatékony szigetelő réteg választana el mindattól, ami otthon történt. Mintha inzulálva volnék, gondosan leszigetelve, a szó teljes értelmében: tompán jön át a szigetelő rétegen minden inger (úgy tetszik, igaza van Baudrillard-nak az eksztatikus kommunikáció tudatot tompító/lassító hatásával kapcsolatban!), mert a csatorna, melyen keresztül az információt kapom, összekapcsol, ugyanakkor afféle nemvezetőként is működik: összeköt, mégis izolál. Leválaszt, szegregál, kommunikációs gettóba zár, amolyan karanténba, zárdába helyez (v.ö. "to insulate"). Az áramköröket, diódákat, processzorokat, DRAM-ot, memóriát építő félvezetők mintha valóban csak félig vezetnének, s miközben szupergyors, ráadásul multimédiás (!) palackba zárt üzenetek garmadájával árasztanak el, egyszersmind oda is helyeznek, ahová az információs tengeren hányódó palackok tartanak: egy insula-ra, azaz szigetre, még akkor is, ha valójában egy félszigeten, a "Korean Peninsula"-n élek. (A félvezetők félszigetelnek?)

És akkor jön ez a levél, amely ugyanazon a csatornán érkezik, ugyanazok a szemikonduktorok "félvezetik", mégis, elemi erővel hasítja föl az engem körülvevő szigetelő réteget, csupaszolja le az idegrostok "kábeleit", és juttatja el hozzám az üzenetet. Nincsenek, persze, illúzióim: mediált világ ez is, nem szünteti meg az izolációt, mégis, fölfedi talán: van az emberben valami nehezen megfogható, valami alig magyarázható, amit elméletileg megragadni talán nem, vagy legfönnebb amolyan maradékként lehet. Mert ez az üzenet, paradox módon, éppen a közvetlenségével bugyolál be, vesz körül, inzulál, hogy megvédjen attól a tompaságtól, amit az információs szigetre (szigeten) való "kitettségem" okoz.

Meglehet, otrombaságot művelek, amikor ezeket a képeket idemásolom - azzal igyekszem ezt enyhíteni, hogy jelzem:

Varga György képeit innen: http://galeria.index.hu/belfold/2010/10/05/legifelvetelek_az_atszakadt_gatrol/?current_image_num=14&image_size=l, 

Huszti István fotóit pedig innen: http://galeria.index.hu/belfold/2010/10/05/vorosiszap_alatt_kolontar/?current_image_num=18&image_size=l

vettem.

"FA"

"KÖLTÖZÉS''

Az ember olykor költözik: új lakásba, mert kinőtte a régit, megtollasodott, hát megteheti ... Vagy épp ellenkezőleg: azért megy más helyre, mert sok a rezsi, nem bírja a törlesztést ... Van aztán olyan is, hogy nem költözik az ember, hanem -tetik: mennie kell a régi helyről. No, nálunk valami efféle történt.

Úgy kezdődött, hogy valamikor augusztusban kaptam egy e-mailt az egyetemtől, hogy lejárt a lakásunk bérleti szerződése, költöznünk kell. A két év alatt belakott, hatodik emeleti, hegyekre néző, már emlékeket tároló lakást kell elhagynunk - esett le lassan. Fogaim közt átszűrve rövid tanácsokat (khm, inkább instrukciókat - asszem elég sok volt a fölszólító mód) adtam, hogy ki kivel mit tegyen, lehetőleg azonnal, majd átmentem konstruktívba: válaszomban elmondtam, hogy legyen minden úgy, ahogy akarják, vagy ahogy lennie kell, ám az új lakás legyen legalább akkora, mint a régi, bla-bla ... szóval, hogy nagyot ne bukjunk. Ment az egyezkedés egy darabig, aztán a régi, megszokott lakótelep mellett döntöttünk: itt minden lakás egyforma (erre még visszatérek), és a környéket is ismerjük. Járt utat ...! Visszaérkezésünk után már csak az időpontot kellett lezsírozni: mikor jó a sulinak, a régi tulajnak, a költöztető cégnek ... mi egy picit itt háttérbe szorultunk. Igy esett, hogy a költözés dátuma 13-a, hétfő lett: másnap egy csomó óra, két nap múlva vizsgáztatás + konferencia, amire késésben voltam a dolgozattal. De nem volt mit tenni, bele kellett vágni.

Amikor a nyáron a járt út mellett döntöttünk, úgy véltem, helyesen "jártunk" el - igaz, a másik lakótelepről nem sok mindent tudtunk, de idő se nagyon volt, hogy információt szerezzünk, hát maradtunk a Dedzsuban, s elpasszoltuk a Sinánt. Az utóbbi közelebb van az egyetemhez, de hát ki tudta, miféle meglepetések vártak volna ott!? Nos, azóta kiderült: ugyanekkora, csak modernebb lakás, két nagy fürdőszoba az egy közepes és egy pici helyett, és ... ó, egek! ... masszírozós, jacuzzi-jellegű zuhanykabin! Az egyetemi adminisztráció koreai tagjai azóta is szánakozással néznek rám, amikor fölmerül: direkt a Dedzsuban maradtunk a Sinán helyett, míg tanultabb külföldi kollégáim hol a hülyéknek kijáró elnézéssel tekintenek rám, hol némi káröröm ül ki az arcukra - kinek mi. A döntés pillanatában, persze, azt sem tudtuk, hogy a Dedzsu lakótelepen megkapjuk azt, az autóútra néző, tehát zajos, a telep elején álló épületben lévő, tehát a többi házra néző (panoráma, óh!), 15. emeleti, tehát zárószinti, azaz huzatos, nyáron meleg, télen hideg, monszunban csöppet beázó lakást, amelyet román kollégám 2 nap alatt kellett elhagyjon július elején, mert a tulaj el akarta adni. Nem pörög a lakáspiac?!

Mi a konkrétumokat, persze, csak két nappal a betervezett költözés előtt tudtuk meg, amikor a kialkudott lakáskulccsal behatoltunk leendő otthonunkba - takarítás céljából. Addigra már tudtuk: 15. emelet, s megannyi más rossz hír is elért, viszont ott jó is várt bennünket: a lakást profi módon kitakarították, s visszafogott módon, de fölújították: mindenhol új tapéta (randa!), vadonás linóleum, mifene. Kiderültek azért disznóságok, de volt kellemes meglepetés is. Én, sajnos, higomán vagyok, ezért ha én valamire azt mondom: ki van takarítva, az, vazze, ki van ...: a szekrények valami ragasztóanyagtól bűzlenek, de sehol egy porszem, a fürdők kivikszolva, és csak őrmesteres tempóval tudtam megfogni őket: a konyhaszekrények ajtajának fölső élén bizony (mégis) port leltem ...! Azért, amolyan birtokbavételi gesztusként áttöröltünk mindent, elhasználtunk két flakon fertőtlenítőt, aztán távoztunk.
Hétfő reggel aztán megjelent a költöztető brigád: két férfi meg egy középkorú asszony. Volt náluk egy halom csomagolóanyag, pillanatok alatt dobozzá hajtogatható műanyag lapok (dögivel), a kényesebb tárgyak burkolására szolgáló, szőnyegszerű anyagok, guruló raklapok, no és, nem utolsósorban egy hatalmas tekercs buborfólia. Ebből aztán mira pillanatok alatt lenyúlt vagy 10 métert, s onnantól napokig ezt pukkantgatta. (Ami azt illeti, az akció olyan jól sikerült, hogy decemberig biztos kitart még neki ez a pukkantós izé.) A költöztető nem szószátyár fajta - kellett levonnom a következtetést az első 30 perc után -, viszont állati hatékony! Alig fordultunk kettőt, már szinte minden össze volt pakolva: a néni buborba csomagolta a konyhai dolgokat, a pasik dobozoltak és szőnyeggel vonták be a bútorokat, ragasztottak, kötöztek, egyszóval ment minden, mint a karikacsapás. Azért akkor egy kicsit meglepődtem, amikor elővarázsoltak egy vastag anyagból készült képződményt, ami szakasztott akkora volt, mint a mosógép, s ráadásul épp olyan alakú is, úgyhogy csak ráhúzták, rátekertek vagy 3 méter ragasztószalagot, aztán mehetett is föl a cucc a platóra, ami egy 6 emelet magas, tűzoltólétraszerű izére volt biggyesztve: ez vitte le a dolgokat a nappali ablakán/ajtaján át.
Ez is őrült gyorsan ment: nem volt liftbe szuszakolás, emeld meg, gurtni, mifene - csak földobálták a dolgokat erre a platóra, aztán gyerünk lefele. Addigra az egyik pasi már lent volt, ő nyomta be a dolgokat a teherautóba (a sofőrrel karöltve), a másik csávó meg fönt pakolt, a néni pedig asszisztált. Néhány személyes dolog maradt csak ránk, meg az utolsó pillanatig fönntartott internet hozzáférés a laptoppal, a többit mind elhurcolták. A költözés előtt, persze, megpróbáltam minél több infót begyűjteni. Az volt az eredmény, hogy ezek a költöztető brigádok (állítólag) lefényképezik a lakást, ahogy találják, majd a képek alapján pakolják ki a dolgokat az új lakásban. Mivel a legtöbb lakás ugyanolyan, vagy legalábbis nagyon hasonló, amit a konyhaszekrény bal fölső polcán találtak, azt az új lakásban is oda teszik, amit a nappali fiókjaiban, azt meg, oda. Mivel mi ugyanolyan lakásba költöztünk, csak minden az előző tükörképe, nem volt nehéz dolguk. Fotót nem is készítettek, legfönnebb mentálisat, és séróból pakolták vissza a cuccokat az új lakásban. De: 1. visszapakolták, 2. sok hibát nem csináltak, 3. abból, ahogyan elrendezték a dolgokat, sokat tanulhattunk. (A néni pl. a maga módján rendezte be a hűtőt: nem oda tette a dolgokat, ahol találta, hanem oda, ahova azok, szerinte, valók! Sajnálom, hogy a nagy zűrzavarban nem volt érkezésem lefotózni az ő elrendezését.) Úgyhogy nekünk a végén annyi dolgunk volt csak, hogy a bénán berakott könyveket elrendezzük, a fiókokban összezutyulódott dolgokat rendbe rakjuk, a polcokra visszatett pólókat kisimítsuk.
A hatodikról költöztünk 200 méterre a tizenötödikre - rossz csere -, de ez azt is jelentette, hogy a kiköltözésnél használt daru/tűzoltólétra nem volt alkalmas a beköltözésre, ezért a rövidebb gép elment, s a megfelelő időben előállt a gigadaru/tűzoltólétra, ami a 15. emeletig is hitelesítve van. Három team munkáját, idejét kellett összehangolniuk, mégis csak 15 perces tétlenség lett belőle. Basszus, a koreaiak tudnak szervezni! (Ha akarnak.) (Kitérő: Most kétségesnek tűnik a Forma 1-es pálya befejezése, és az októberi, koreai futam megrendezése. Minden ellenük szól. Mégis iszonyúan meg lennék lepve, ha a megadott határidőre nem készülne el a jelentős lemaradásban lévő pálya.)
Szóval mindent visszapakolt a brigád, utána föltakarítottak, hogy a lakást tip-top állapotban hagyják el. Beszarás, valljuk be! A nettó veszteség fájó, bár voltaképp elhanyagolható: az egyik mobiltelefon két akkuja eltűnt, de bízom benne, hogy valahonnan előkerül majd! Más kárunk nem származott a költözésből! A kaland végén tanúja voltam a néni és az egyetemi ügyintéző telefonbeszélgetésének a költözés áráról: 580.000 vont számoltak föl a HUFS-nak, ami nagyjából 100 ezer forint.

Szinte szó nélkül - ahogy jöttek - el is mentek a költöztetők, mi meg ott maradtunk az új lakásban, kora este. Szinte hihetetlen, de úgy laktunk, mint egy fél nappal korábban, csak persze, fordítva! Ezt a mozzanatot ne becsüljétek alá! Képzeljetek el egy lakást, ami pontosan ugyanolyan, mint az előző (szobák, bútorok, minden), de az előző tükörképe! Befordulsz balra, mert ott van a fürdő, de jobbra kellett volna ... jobbra indulnál a nappaliba, de ott fal van, mert a nappali balra esik ... Mostanra megszoktuk ... Asszem.

"KIRÁNDULÁS DZSANDZSUBA"

Múlt pénteken és szombaton kirándultunk egyet Dzsandzsuba. Ez a város az ország délnyugati részén fekvő Észak-Dzsallá tartomány székhelye - s mint kiderült, szép is, nagy is. A tartományi önkormányzat hívta meg a Hankuk University of Foreign Studies (HUFS) külföldi tanárait hogy ismerkedjenek a helyi nevezetességekkel és a futó prodzsektekkel. A kirándulás ugyanis, ha már mindent a vendéglátók álltak, amolyan hírverés, PR-akció (is) volt a helyiek részéről. Itt, egyébként, olvashattok erről néhány részletet: http://mirakorea.blogspot.com/2010/09/ez-itt-propaganda-helye.html.
Nemsokára részletesebben is írok az egész dologról (tanulságos, ugyanis!), de most hamarjában összeraktam egy képsort arról a hagyományos házakból álló "faluról" (városrészről), ahol elszállásoltak minket. Itt látható a ház, ahol aludtunk, afféle lakható skanzen, és néhány kép arról a csöpp, papiros-ajtós kis szobácskáról, ahol egy éjszakát töltöttünk. És látható mira is, aki este, miután elfoglaltuk a szállást, talán épp azt dúdolta magában, némiképp megtörve: "Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?" Mit mondjak, a két matracon kívül annyi hely maradt, hogy le tudtuk tenni a csomagokat, meg nagy nehezen ki tudtuk nyitni a fürdő ajtaját. Másnap, szerencsére továbbálltunk!

"VB 2010 MEGEST"

Újra ismételik a portugál-koreai meccset. Összesítésben: 63:0. Meireles a kilencedik gólt rúgja ugyanúgy. Másfél óra múlva kezdődik a Spanyolország-Honduras, akkor talán abbahagyják.

"SVÁJCI RETESZ"

A svájci retesz receptje:

1. Ne legyen nálad a labda egy pillanatig se! Nem hibázhatsz!

2. Ha mégis eléd kerül, bikkants bele egy nagyot, mindegy milyen irányba.

3. Ha átjátszottak, reménykedj, hogy van mögötted még egy ember. Ha a svájci csapatban játszod ezt a retesz-ügyet, akkor van. Ha már senki nincs, akkor ott van a Benaglio nevű kapus. Eddig neki nem kellett hátranéznie.

4. Válaszd meg okosan ellenfeleidet! Részesítsd előnyben a játékos, kombinatív csapatokat! Ők behalnak 70 perc retesztől.

5. Utána, egy gyors ellentámadásban támadt kavarodásban lőjj egy darab gólt! Ha nem megy, zárd a reteszt 90 percre, aztán majd meglátjuk!

6. Ha semmi nem működik, imádkozz! Úgyis kihagyják! Maximum kapufa!

A bíró messze a legrosszabb föllépő ma. A kiállítás: tréfa, a sárgák viccesek. Az előbb a két csapat tagjai mondták meg, ki kapjon sárgát! Grichtingnek az előbb beígért egyet, de lebeszélték róla.

Mire leírtam, Benaglio egy lesgyanús helyzet végén végül maga mögé nézett, a svájci retesz meg metaforává szelídült. Chile vezet. (Ismétlés: nem lesgyanús, hanem konkrét les.)

Derdiyok a végén kihagyja a nap helyzetét! Basszus! Igaz, előtte meg a chileiek vagy ötöt, de ez a retesz.

Egyébként meg: Retorika-Valóság 0:1

Hogy van az, hogy ez a svájci válogatott két izgalmas meccset játszott?

"TÉRKÉP E TÁJ?"

A nappaliban a falon van egy Korea térkép. Nagy ügy, mondhatnánk, hol legyen?! Vagy a másik oldalról közelítve: milyen térkép legyen a kvángdzsui nappalimban, ha nem Korea?! (Vesd össze: "Miért, mi legyen, Fapuma?") És ha úgy fogalmazok: ez nem egy Korea térkép, hanem az egy Korea térképe? Érdekesebb, nem?! A térkép itt van mögöttem, s azért jutott eszembe, mert előttem meg a tévé képernyője virít, s ott épp Észak-Korea és Portugália gyűrik egymást. A két Korea közül az egyik. (Dél-Korea holnap játszik sorsdöntő meccset Nigériával.) (Közben az északiak belenéztek egy rettenetesen nagy pofonba: 7:0. Ez az, ami gombócból is sok. Azt kell mondjam, a gólarány nem túlzó akkor sem, ha nem ügyetlen társaság az északi válogatott. A hétköznapokban másik ligában játszanak, és ez megmutatkozott. Dzsang Te Sze, a legnagyobb északi sztár épp most kért elnézést a zakóért a déli tévében.) No, de vissza a térképhez! Fölül Kína egy darabkája látszik, alul meg a Koreai-félsziget színesben, egészen lent egy csücsöknyi Japán. Az egyes tartományok szépen berajzolva, a legészakibb északitól a legdélibb déliig, egységesen, ahogy kell. Ha gyanútlanul rápillant az ember, azt gondolhatná, egy ország térképe ez: semmi nem jelzi, hogy a Koreai-félszigeten két állam létezik. Nincs határ, nyoma sincs a nagyjából a 38. szélességi körnél húzódó demilitarizált zónának, amely a valóságban elválasztja egymástól a két országot. Ha közelebbről, tüzetesebben szemügyre vesszük a térképet, azért föltűnik egy-két dolog! A déli részen több nagy város van, fönt alig valami. A lenti területet utak százai szelik át, Északon a térkép jóval szellősebb. Az igazán figyelmes szemlélő azt is észreveszi, hogy ott, ahol a DMZ (Demilitarized Zone) van, az utak egyszercsak a semmibe futnak. Ez a térkép, persze, nem unikum. Alighanem hivatalos, politikai döntés, hogy nem vesznek tudomást a félsziget megosztottságáról: a legtöbb térkép ilyen, itt, Dél-Koreában. Ha azonban az ember a neten keresgél, csupa olyat lel, amelyekre nagy betűkkel beírták a két ország nevét, középre meg mélyen bekarcolták a DMZ-t. Kivéve, persze, ha koreaiul keres.

Ám az igazán érdekes rész még ez után következik! A térkép fölső peremén ugyanis a következő szöveg olvasható: "대한민국 전도", vagyis: Dehán Minguk Dzsando". Azaz (első közelítésben): "Korea teljes térképe". Csakhogy - éppen a félsziget megosztottsága miatt - Koreának nem egy neve van! A "Dehán Minguk" név Dél-Koreát jelenti, hivatalos nevén a Koreai Köztársaságot. Mert Észak-Koreát (pl. a tévé képernyő bal sarkában) közönségesen "Bukhán"-nak hívják itt, Délen, az ország hivatalos neve pedig: "조선민주주의인민공화국", vagyis Dzsoszan Mindzsudzsüi Inmin Gonghvaguk": ez a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság. A falamon függő térkép tehát, amely a teljes Koreai-félszigetet ábrázolja mindenféle megosztottság jelzése nélkül, a cím szerint legalább: a Koreai Köztársaság (Dél-Korea) térképe, rajta Phenjannal (Pjangjáng) és a Bektuszánnal (a koreaiak Északon lévő szent hegyével).

No, hogy is kell ezt akkor érteni?! Tudjuk, a két Korea léte politikai/gazdasági/kulturális stb. realitás, legújabb konfliktusaikkal tele van a sajtó. Mindkét ország csapata itt van a vébén, a kettő (a mai hetes után erősen remélem!) nem egy! A mögöttem lévő térkép azonban egy egyesült Koreát ábrázol, pontosabban egy egységeset, amely még/vagy már nem megosztott. A jövő van a falamon? Vagy valamely, soha meg nem valósuló ábrándkép? Esetleg egy önmagát beteljesíteni hivatott jóslat? Fölfuvalkodottság, gőg, sovinizmus? Vagy éppen az öszetartozás érzésének megkérdőjelezhetetlen ereje?

Nehéz volna minden kétséget kizáró választ adni! Magam azt remélem, az előidejű jövő függ itt mögöttem, amit pedig a képernyőn, magam előtt látok, az a múlóban lévő jelen. Tegnap megkérdeztem néhány tanítványomat: drukkolnak-e az északiaknak a vébén? Először nem értették (nem nyelvi problémánk volt!), majd magától értődően mondták: természetesen! A déli tévé korrekt beharangozót adott a meccs előtt, ám a lakótelep melletti kis bolt udvarán, ahol a déli meccsek idején összegyűlik néhány tucat drukker, hogy végigszurkolják az egyik ház falára kivetített meccset, ma üresen álltak a székek és asztalok ... Talán otthon drukkoltak: előttük a tévé, mögöttük ...

No, valami ilyesmi: