Nem vagyok halálpárti, sohasem is voltam az! És akkor még visszafogottan fogalmaztam. Se enhalál, se máshalál, se "simahalál", se "kajakhalál". (G. L.) Ha nem hangzana olyan fellengzősen, azt mondanám: idegenkedem a haláltól. Hogy is mondjam csak: szeretnék tőle távolságot tartani. Az emberi létezésnek ez a dimenziója ugyanis, szerintem, nem lett átgondolva rendesen. Egy picit nem ártott volna még polírozni, mielőtt rászabadították az emberiségre! Nagy gondolkodók heroikus erőfeszítéssel (pl. Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche, Heidegger, Sartre, Derrida és mások), persze, igyekeztek barkácsolni valami épkézlábat, de valljuk be: hozott anyagból dolgoztak, a dolog valahol transzcendens szinten lett elbaltázva. Nem akarnék ujjal mutogatni, felelősöket keresni, de úgy hírlik, egészen magas szintre vezetnek a szálak! A hardver-szoftver harmónia, ismerjük el, el lett bénázva. Vagy az emberi végesség tényét földolgozni hivatott szoftvert (v.ö. tudat) kellett volna körültekintőbben fejleszteni s nem kiszúrni az ember - miket beszélek, Az Ember! - szemét egy ilyen bétával, vagy a hardvert kellett volna salak helyett valami időtállóbb anyagból építeni! A mindenhatás kiadta volna, ha igazak a hírek! Akárki legyen is a felelős- vagy akárkik?, 1?, 3?, majd pont én fogom eldönteni! - tisztelettel kérném, ha idejük (haha) engedi, gondolják át még egyszer a dolgot! Meglehet, néhány száz milliárd embernek sovány vigasz volna egy esetleges, utólagos revízió - halottnak a csók, ha mondhatok ilyet -, de a jelenleg pályán levőknek, meggyőződésem, föllélegzést jelentene!
Nem vagyok halálpárti, de a túlzó megoldásoknak se vagyok híve, ezért elismerem: vannak olyan pillanatok, amikor a halál nem eleve elvetendő alternatíva! Mindannyian fontolgattuk már valamely felebarátunk megmérgezését, agyonütését, lelövését (satöbbi, nem akarnám belelovalni magam), s kinek ne fordult volna meg a fejében egy nagy csalódás vagy érzelmileg kezelhetetlennek tűnő helyzet nyomán: ideje a meghalásnak! Ha a kritikai megjegyzések hatására esetleg valóban megtörténne a rendszer újraprogramozása, kérném, erre az alesetre is dolgozzanak ki egy ügyes kis segédprogramot!
Nem vagyok halálpárti, de a túlzó megoldásoknak se vagyok híve, ezért elismerem: vannak olyan pillanatok, amikor a halál nem eleve elvetendő alternatíva! Mindannyian fontolgattuk már valamely felebarátunk megmérgezését, agyonütését, lelövését (satöbbi, nem akarnám belelovalni magam), s kinek ne fordult volna meg a fejében egy nagy csalódás vagy érzelmileg kezelhetetlennek tűnő helyzet nyomán: ideje a meghalásnak! Ha a kritikai megjegyzések hatására esetleg valóban megtörténne a rendszer újraprogramozása, kérném, erre az alesetre is dolgozzanak ki egy ügyes kis segédprogramot!
5 megjegyzés:
Azt hihetné az ember, hogy a meghalás folyamatáról moralizálsz, közben meg... :-p
Viszont ha már Garaczi, és "simahalál", akkor nem lehet, hogy már el is készült a segédprogi? "...először a végtelen élet, aztán a rövid halál, aztán megint a végtelen élet."
Nincs apelláta: a "halál hárító mechanizmus" segédprogramot mindenki saját magának írja, személyre szabottan, ehhez ne várj segítséget, sk...:( A tudat efféle szinkronizálása a halálhoz azért szükséges, mert VALÓBAN a halál az egyetlen történés, aminek az elfogadására és feldolgozására képtelen az emberállat.
De azért vigasztaljon az a tudat, hogy az említett paradigma magában hordozza az - Általad belénk sulykolt - oppozíciós párokat: "Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak." sőt: "Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek" - végül pedig: "Ideje van a szeretésnek és ideje a gyûlölésnek.(...)Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek".:-/
A halál moralizálások közül egyébként Epikuros definíciója a legprofánabb és legszimpatikusabb: "Szokjál hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy a halál semmit sem jelent
számunkra, mert minden jó és minden rossz az érzékelésben van, a halál pedig
az érzékelésnek a megszűnése."
:)
Rigó: Tán alaposabban neki kéne veselkednem Garaczinak, ahogy javasoltad anno... :)
Ha valaki meggyőzőbben kifejtené a secunder "végtelen életet", nem berzenkednék tőle annyira! Meggyőzhető vagyok! :)
@Rigó: Közben meg ...? :-)
Ezzel a trükkel egyébként olyan régóta próbálkoznak már - hogy állítólag (és itt rendszerint jön valamiféle specifikáció: bizonyos föltételek teljesülése esetén) lehetne menni még egy kört! Látott már valaki élő embert :-), aki a második körben volt? (Tudom, most jöttök majd a reinkarnációval!) Egy másik nagy magyar író szép metaforája jut erről eszembe. Egy osztrák falucska mellett üldögéltünk egy fogadóban. Néhány, akkor még jóbarát férfiember, éppen egy megrendítően mély, közös élményt követően életről-halálról diskurált. Ott mondta N. G.: az volna a szép, ha az ember elúszhatna a medence végéig, aztán onnan egy bukófordulóval vissza ... Föltételes mód, jelzem. Az idézted megoldás meg gyanús: VÉGTELEN élet UTÁN még valami ...?
@Mira: Hát ez az, épp erről beszélek! A nyakunkba zuhintották ezt a terhet, személyre szabva. Bezzeg a teremtésnél, amikor ki lett gondolva a szisztéma, akkor lehetett univerzalitásban gondolkodni?! Úgy tűnik, a diagnózisban azért egyetértünk, de én meg azt mondom: ha már itt van ez az időbe vetettség, legalább észt kaphattunk volna hozzá eleget, hogy földolgozzuk! :-)
A könyvvel, amelyből idéztél, az a gond, hogy eleve adottnak veszi a helyzetet, s aztán már csak azt próbálja megideologizálni, miért olyan frankó is ez. Erre mondtam: barkácsolás. Ebben az esetben meg egyszerű tautológiáról van szó: ideje van, persze, hisz időben élünk. Egyébként ne hidd, hogy az eszemmel nem értem ezeket a magyarázatokat vagy még inkább, nem látom olykor az efféle magyarázatok poézisét, de mégiscsak utólagos racionalizásának és szépítgetésnek gondolom én ezt. Egyébként jellemző: amikor az első kifejezést olvastam, az jutott eszembe: az kizárt, hogy te is hallgatsz Kampec Dolorest! Aztán leesett! :-) Epikuros: jó fej! Vagy megszoksz ...! :-)
Talán a föntiekből is kiderül: utolsó kommentedhez csatlakozom!
sk
Elnézést, hogy idegenként és késve közbepofázok. Nem vagyok bölcsész - bár tudok olvasni -, úgyhogy nem filozófiai, hanem praktikus ok(ok) miatt van kifogásom a halál ellen. Ez pedig a döbbenetes mennyiségű és minőségű pazarlása a tehetségnek és a gondolatnak. Miért nem létezik a tudatbank? Ahova mindenkinek az élete mintegy letöltődik, és a gondolatai hozzáférhetőek a halála után? Miért vesznek el teljes civilizációk? Miért kellett több száz évet várni a görögök után, míg valaki végre újra elkezdett pl. csillagászattal foglalkozni? Ez olyan mértékű pazarlása az emberi tudatnak és gondolkodásnak (most az érzelmeket hagyjuk ki), amire nincs még egy példa a természetben. Mennyire egyszerű lenne, ha az ember halála után a tudata, élete, élményei, érzései stb. automatikusan hozzáférhetők lennének mindenki számára? Mintegy post-mortem visszamenőleges gondolatolvasás, vagy ez túl egyszerű lenne?
Megjegyzés küldése