A koreai ember az olyan, hogy fizet, ha belepusztul is. Pontosítok: olyan, hogy fizet, ha belepusztul is, s vele a környezete.
Ma este egy nagyobbacska bevásárlóközpontból buszoztam haza. Kb. 30-40 perc, de nem gyorsjáratú kényelmesen, hanem fapados ülős-állóson. Már amikor fölszálltam, éreztem, hogy baj van: tele volt a busz, alig fértünk föl, én már a lépcsőn álltam. A következő néhány megállónál csak fölszállók voltak, mindenki utazott tovább. Itt is úgy van, hogy az első ajtónál van a fölszállás, ott lehet fizetni, hátul meg a leszállás. Tömörült a nép, nyomtak befelé, kapaszkodni alig lehetett, a hátamon tömött hátizsák, a sofőr meg nyilván haragudott a világra, mert mintha szándékosan, ide-oda rángatta a buszt. Kb. az ötödik megállónál, a hátsó ajtónál fölszállt egy pali, nyilván nem fért már föl elöl. Én éppen arra néztem, mozdulni sem tudtam, úgyhogy láttam, lassan, araszolva elindul előre: két megállónyi út alatt áthámozta magát két emberen, letaposott egy nénit, kivette két kiscsávó kezéből a lógós kapaszkodót, de haladt. Látszott az elszánás az arcán: ő előrejön. Jó 10 perc alatt ért mellém, kétségbeesetten küzdöttem a fogódzóért, de vesztettem, s tiszta szerencse, hogy hátul elkezdett tisztulni a terep. Akkor már tudtam, mit akar: jön a sofőrfülke melletti készülékhez fizetni. Úgy is volt: valószínűleg elszavalta az automata, hogy a következő megálló az övé, mert a puszta fizikai erő helyett most már kifinomultabb módszert is bevetett: elkezdett tárgyalni egy elöl álló nénivel, hogy engedje át, mert le akar szállni. Erre ő: leszállni hátul kell. Igen, mondta az emberünk, de ő még nem fizetett! Ja, mordult erre a néne, s valahogy utat csinált neki, hogy leszálláskor oda tudja érinteni a csipjét, hogy kifizesse az 1.000 wonos viteldíjat.
Néhány hete Szöulból jöttem haza, szombaton, késő este, gyorsjáratúval. Ilyenkor alig vannak: mindenki befelé igyekszik :-); én az első ülésre szoktam ülni, hogy lássak. A busz az egyik városközpontból indul (erről majd mesélek!): óriási forgalom, nyüzsgés, nyolcsávos út. Lassan aztán elmarad Szöul, átkúszunk Seongnamba, egykor reménytelen porfészek, most decens előváros. Itt száll föl a pali, középkorú, decens alak. Ötezres bankója van, a viteldíj itt 1.800. A sofőr mondja neki: nem tud visszaadni; egy darabig huzakodnak, aztán továbbindulunk. Régen is volt ilyen (10-13 éve, amikor már voltam itt): ilyenkor azt csinálták a sofőrök, hogy a következő fölszállók díját kézbe kérték, nem a sofőrfülke melletti dobozba, s az összegyűlt pénzből adtak vissza. Változnak az idők: az utasok töredéke fizet kápéban, a többség valamilyen csipes rendszerben utazik – ha ezt a tréfát most megengedhetem itt magamnak. :-) Szóval, mindenki elektronikusan fizet, nincs visszajáró, a pali még mindig ingyen utazik. Lassan kiérünk az elővárosból, autópálya, majd falusias környezet: sok kis megálló, de közeledünk Kwangjuhoz, a városhoz, ahol lakom. A pali elkezd telefonálni, majd beszél a sofőrrel, megint telefonál, mondja egy megálló nevét, aztán megint a sofőrrel, s érződik, megegyeztek. Nem értem pontosan, miről van szó, de nem lepődöm meg, amikor az egyik megállónál föllép a lépcsőre egy középkorú asszony, átnyújtja a sofőrnek az 1.800-at, aztán a palival együtt távoznak: az ember közben telefonon kirendelte az asszonyt a megállóhoz egy jegynyi pénzzel, hogy ne maradjon adós. (Bocs, csak a gyengébbek kedvéért.)
Zárójelben: a múltkor nekem nem volt 1.300-am (azt hittem, 1.000 a jegy, de messzebb utaztam), simán elengedték! Egy idő óta én is csippel fizetek! :-)
Loading...
Hide notes
Ma este egy nagyobbacska bevásárlóközpontból buszoztam haza. Kb. 30-40 perc, de nem gyorsjáratú kényelmesen, hanem fapados ülős-állóson. Már amikor fölszálltam, éreztem, hogy baj van: tele volt a busz, alig fértünk föl, én már a lépcsőn álltam. A következő néhány megállónál csak fölszállók voltak, mindenki utazott tovább. Itt is úgy van, hogy az első ajtónál van a fölszállás, ott lehet fizetni, hátul meg a leszállás. Tömörült a nép, nyomtak befelé, kapaszkodni alig lehetett, a hátamon tömött hátizsák, a sofőr meg nyilván haragudott a világra, mert mintha szándékosan, ide-oda rángatta a buszt. Kb. az ötödik megállónál, a hátsó ajtónál fölszállt egy pali, nyilván nem fért már föl elöl. Én éppen arra néztem, mozdulni sem tudtam, úgyhogy láttam, lassan, araszolva elindul előre: két megállónyi út alatt áthámozta magát két emberen, letaposott egy nénit, kivette két kiscsávó kezéből a lógós kapaszkodót, de haladt. Látszott az elszánás az arcán: ő előrejön. Jó 10 perc alatt ért mellém, kétségbeesetten küzdöttem a fogódzóért, de vesztettem, s tiszta szerencse, hogy hátul elkezdett tisztulni a terep. Akkor már tudtam, mit akar: jön a sofőrfülke melletti készülékhez fizetni. Úgy is volt: valószínűleg elszavalta az automata, hogy a következő megálló az övé, mert a puszta fizikai erő helyett most már kifinomultabb módszert is bevetett: elkezdett tárgyalni egy elöl álló nénivel, hogy engedje át, mert le akar szállni. Erre ő: leszállni hátul kell. Igen, mondta az emberünk, de ő még nem fizetett! Ja, mordult erre a néne, s valahogy utat csinált neki, hogy leszálláskor oda tudja érinteni a csipjét, hogy kifizesse az 1.000 wonos viteldíjat.
Néhány hete Szöulból jöttem haza, szombaton, késő este, gyorsjáratúval. Ilyenkor alig vannak: mindenki befelé igyekszik :-); én az első ülésre szoktam ülni, hogy lássak. A busz az egyik városközpontból indul (erről majd mesélek!): óriási forgalom, nyüzsgés, nyolcsávos út. Lassan aztán elmarad Szöul, átkúszunk Seongnamba, egykor reménytelen porfészek, most decens előváros. Itt száll föl a pali, középkorú, decens alak. Ötezres bankója van, a viteldíj itt 1.800. A sofőr mondja neki: nem tud visszaadni; egy darabig huzakodnak, aztán továbbindulunk. Régen is volt ilyen (10-13 éve, amikor már voltam itt): ilyenkor azt csinálták a sofőrök, hogy a következő fölszállók díját kézbe kérték, nem a sofőrfülke melletti dobozba, s az összegyűlt pénzből adtak vissza. Változnak az idők: az utasok töredéke fizet kápéban, a többség valamilyen csipes rendszerben utazik – ha ezt a tréfát most megengedhetem itt magamnak. :-) Szóval, mindenki elektronikusan fizet, nincs visszajáró, a pali még mindig ingyen utazik. Lassan kiérünk az elővárosból, autópálya, majd falusias környezet: sok kis megálló, de közeledünk Kwangjuhoz, a városhoz, ahol lakom. A pali elkezd telefonálni, majd beszél a sofőrrel, megint telefonál, mondja egy megálló nevét, aztán megint a sofőrrel, s érződik, megegyeztek. Nem értem pontosan, miről van szó, de nem lepődöm meg, amikor az egyik megállónál föllép a lépcsőre egy középkorú asszony, átnyújtja a sofőrnek az 1.800-at, aztán a palival együtt távoznak: az ember közben telefonon kirendelte az asszonyt a megállóhoz egy jegynyi pénzzel, hogy ne maradjon adós. (Bocs, csak a gyengébbek kedvéért.)
Zárójelben: a múltkor nekem nem volt 1.300-am (azt hittem, 1.000 a jegy, de messzebb utaztam), simán elengedték! Egy idő óta én is csippel fizetek! :-)
Loading...
Hide notes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése