2008. november 6., csütörtök

„PROGRESSZĺV PROBLÉMAELTOLÓDÁS”


Ilyen tudományelméleti izé, amivel az elsősöket szokta bombázni az ember: jó/tudományos egy elmélet, ha a középpontjában lévő probléma megoldása közben újabb problémákat láttat meg, újabb kérdéseket vet föl.
Az előző poszthoz megnéztem, jól emlékszem-e a kőkori szövegszerkesztő nevére: Tiszatext. Igen, jól, s közben választ kaptam egy másik kérdésre, mely körülbelül két hete kínoz: van-e olyan, hogy digitális kézirat. Azon filóztam, hogy manapság nyilván sok szerző gépen ír, s hogy akkor használható-e ez a filológiai fogalom még, s ha igen, hogyan. Már az is eszembe jutott, hogy írok Vadai Pistának – ő nagyjából ott van, ahol a filológia és a digitális technika egyenesei metszik egymást –, aztán, stílszerűen, a netről jött a válasz, véletlenül, ám nem kisebb (filológiai és digitális) autoritástól: Kokas Károlytól. Az „Egy digitális kézirat története …” című, Baka István: Égtájak célkeresztjén. Versek 1970-1987. kötetéhez írott előszavában mondja: „A C-64 „Tiszatext” szövegszerkesztőjének adatállományait gyakorlatilag változás nélkül sikerült web-oldalakká alakítani, úgy, hogy a C-64-es program szerkesztési jeleit (kurzív, kövér stb.) a lehető legpontosabban követtem. Az esetleges betűhibákat, elgépeléseket egyáltalán nem javítottam (egyébként alig vannak ilyenek). Ilymódon az itt látható anyag önmagán túlmutató érdekessége, hogy egyfajta digitális autográf kéziratként is rendelkezésére áll a Baka István költészetével foglalkozóknak.”
A teljes szöveg és a Baka-kötet itt olvasható:
http://mek.oszk.hu/02200/02273/02273.pdf
Az (esetleges) elgépelést én sem javítottam. :-) Egyébként, szerintem, csak egy van. :-)
sk
Loading...
Hide notes

3 megjegyzés:

Ateesh6800 írta...

Szervusz, Mester! :)

A Könyvben meg a Folyóiratban (szóval a Papírban) az volt a jó, hogy nem nagyon lehetett visszahívni 3000 példányt, hogy az ember átírja a szövegét. A fájliverzumban viszont minden megreked az állandó kéziratlét szintjén.

Érdekes, hogy a bite-ok a papír hitelébe is beleharapnak (biztos ezért lett bite a nevük): egy 1964-ben kiadott könyvet sokkal megbízhatóbbnak hiszünk, mint egy egy hónapja a netről kinyomtatott anyagot, mert tudjuk, hogy a neten azóta frissülhetett az infó, és ami még fontosabb, tudjuk, hogy ha ott frissült az infó, akkor a kezünkben lévő elavult (az "avul" azonos szótőből jön, mint az "agg" meg az "ó") példány tékápé már nem létezik, nem idézhető. A hard copy az, ami: kézzelfogható másolata a soft eredetinek, de csak pillanatfelvétele annak.

Azt is érdemes lenne megfontolni, hogy ez a virtuália valójában nem oralitás-e: ami MOST a neten van, az voltaképp lassan elszálló szó, amely írásnak álcázza ugyan magát, ám az írásba foglalás ma már nem az öröklét (a megmaradás) garanciája, hanem pusztán az elszálló szó technikai megvalósulása.

Szó elszáll, a Windows szintén; a szerverek csak hosszabb-rövidebb idő alatt lecsengő visszhangját generálják annak, amit belekiabáltunk az éterbe.

Nekem egyébként merevlemez nélküli, nem-grafikus, zöld monokróm képernyős hordozható táska-Compaq volt az első "saját" gépem; egy floppy-n a DOS, egy másikon a WordPerfect, oszt' rajta.

Aztán meg évekig WordStar... ;)

Isten hozott a blogériában! :)

Török Attila
atis.freeblog.hu
rapnyelv.hu

SK írta...

@ateesh: "Mester"? :-
Hogy mennyire így van, ahogy mondod, mi sem bizonyítja jobban, mint az a korszerűtlenség, amellyel a saját posztjaimhoz viszonyulok. Napokig, olykor hetekig újraolvasom őket, hol egy vesszőt veszek ki, hol egy kötőszót nyomok be, olykor kicserélek egy szót, hangyányit átformálom a szintaxist, s persze, igyekszem javítani az elgépeléseket. :-) Ne tagadjuk, a bloggerség aranyfüstszerű fölülete alatt ott terpeszkedik egy testes filosz, aki nem, s nem hagyja annyiban ...! :-) Ami marad, már csak a gutenbergi lény inkompetenciája mián van ott. Szép volna azt mondani, hogy mindez valamiféle korszerűbb szövegeszmény jegyében történik: állandó változásban, kiszámíthatatlanságban, elmozdulásban, atyavavilág (!), fluxusban tartja a szöveget. Pedig nem: a javításokat nyilvánvalóan azzal a szesszel alkalmazom, hogy azoktól a szöveg pontosabb, kifejezőbb, vállalhatóbb, véglegesebb, végső soron magára hagyható, (kézből) (sic!) kiadható, vissza nem hívandó legyen. Ezt vehetitek afféle konfessziónak. :-)
Mindazonáltal nem haszontalan talán általánosabban föltenni a kérdést: nem reménytelenül nosztalgikus (vágyakozón gutenbergi és súlyosan evolucionista) az az előföltevés, mely szerint a szöveg sorsa a kezdetlegesebb kéziratlét felől a kiadott "könyvlét" felé való evolválódás kell legyen?! Meglehet, végleg és határozottan le kellene számolnunk ezzel a fölfogással, mely értékeket kapcsol a kétféle léthez, bináris rendszerbe kényszeríti őket, s valamiféle fejlődésnarratívába ágyazza azokat! Aztán az is lehet, hogy nem! :-) Nem akarnék úgy tenni, mintha a legcsekélyebb mértékben is értenék a textológia problémáihoz, de a „szinoptikus kritikai kiadás” fogalma – és, ma már, gyakorlata - nem ebbe az irányba mutatnak? Igaz, a médium kérdését/problémáját ez nem érinti. Amit az oralitásról írsz, talán épp ezt a mozanatot tematizálja! Érdemes lenne hosszabban végiggondolni!
A hitelességgel kapcsolatban alapjában véve egyetértek, ám a hétköznapi gyakorlat, a praxis (a praktikum) egyre inkább azt eredményezi, hogy, ha nem is bízunk meg vakon a netes tartalomban, mindenesetre gátlások (és ellenőrzés) nélkül használjuk azt. Ismétlem, nem mintha elhinnénk, amit mondanak, hanem mert föl sem merül a hitelesség kérdése! Nem praktikus! :-)
A freeblogot megnéztem, tök jó, a másikra talán a napokban lesz időm!

Mindenkihez: ki milyen gépen kezdte digitális pályafutását? A válaszok valószínűleg kiadnának egyfajta genealógiát! :-)

sk

SK írta...

@ateesh: Még valami: évekkel ezelőtt mondta egy antikos kolléga, milyen rémesen idegesítő és reménytelenül anakronisztikus, ahogy hallgatók referátumokban, szemináriumi dolgozatokban az osztályharc különféle megnyilvánulásai formáit vélik fölfedezni pl. antik drámákban - aligha függetlenül bizonyos (marxista) irodalomtörténészek meglátásaitól. Vagyis ugyanaz a hitelesség-anomália a letűnt galaxisban is fölmerül: ami ki van nyomtatva, használható, azaz hiteles, megbízható, a kritikus viszonyulás föl sem merül. Pl. az, hogy megnézzük: az állandóan frissülő netes tartalom mely papíralapú szövegeket "autorizálja", s melyeket nem. Még valami: a Gutenberg galaxison belül is ismeretes a "frissítés" gyakorlata, ha lassúbb formában is! Vannak újabb kiadások, sőt, javított kiadások is! Még egy cédulás katalógust böngészőnek is föltűnhetne, ha egy adott kötetet egy bizonyos idő után már adnak ki újra! (Belátom, persze, ennek is sok oka lehet!)Szerintem itt megint a praxis nyomásáról van szó.

sk