„SZOMSZÉDOK”

Az egyik szomszédom két napja barkácsol. A zajokból ítélve elsősorban kőbaltát használ, esetleg szekercét. Arra gondolok, valami polcot vagy effélét farag, s azt próbálja fölgyógyítani a falra. Egy biztos: a fal papírvékony, akárha itt csinálná az egészet nálam, a nappaliban. Ez ugyanaz a szomszéd, aki minden reggel háromszor odaüti a borotváját a mosdókagylóhoz, hogy visszhangzik az én (kis) fürdőm is. Egyébként nem zavar, legalább emlékeztet a borotválkozásra! :-) Ugyanez a helyzet a másik szomszéddal is (nem zavar), aki viszont zongorázik – pontosabban: valószínűleg az egész család játszik, mert különböző időpontokban különböző színvonalon klimpíroznak. Egyikük egész jól nyomja, épp most fejezte be a gyakorlást a hátam mögött, a dolgozószobám mellett. Ő általában a hétvégét preferálja, a gyengébbek hétköznap délelőtt iparkodnak. A zongorát, persze, jó közel tolták a falhoz, hadd szóljon az a hangszer! :-) Nem tudom, mi lehet azzal a „szomszéddal”, aki az alattam lévő öt emelet valamelyikén lakik. „Szagszomszéd”, így lehetne mondani. Szeptemberben minden reggel 7 körül arra ébredtem, hogy sült hal szaga hömpölyög be a nyitott ablakon. Mindig ugyanaz a kicsit égett, penetráns halszag, de olyan erővel, hogy szinte látni lehetett a levegőben a beáradó hullámokat. Nagyon komolyan rá volt indulva a halra a pali, mert egy napot se hagyott ki. Nemrég jöttem rá, hogy valami történhetett, mert reggelenként sehol semmi bűz. Vagy elköltözött (nem valószínű), vagy átszokott a müzlire (haha), esetleg én szoktam hozzá a szaghoz – de az is meglehet, hogy a hidegebb idő miatt éjszakára becsukott ablak egyszerűen kirekeszti a szagot. :-) S ha már a szomszédoknál tartunk, legyen teljes a körkép! A „szembe-szomszéd” kedves, idősebb házaspár. Múlt héten a kertjükből jöhettek haza, mert csupa sár volt a Nike melegítőjük – kezembe nyomtak egy halom, újságpapírba csomagolt édesburgonyát. Azóta kerülgetem – nem tudom, hogyan kell elkészíteni. Még szeptemberben futottam össze azzal az öregúrral, akit aztán többször is láttam, valahol fönt lakik. Szombaton, kora délután jöttem haza, ő a lépcsőház előtt állt görbedten, s ököllel verte az elektronikus beengedő rendszert. Azért nem két kézzel, mert a másikkal kapaszkodott: korongrészeg volt az öreg. Közben, mint valami bizarr artista, telefonálni is próbált: nyilván a családot próbálta aktiválni. Két ökölcsapás között odaérintettem a kártyámat az érzékelőhöz, s betámogattam a lépcsőházba. Vicces is lehetne a történet, de igazából nem az. Gyakorlatilag kétrét görnyedve jutott el a liftig – ott esett le neki, hogy külföldi vagyok, nyilván „miguk”, azaz amerikai. Zavarba jöttem, mert még az eleve összecsuklott testtartásához képest is hajlongani kezdett, s azt a sokszor hallott mondatot ismételgette: „I am sorry, I am sorry.” Nyilván valami atavisztikus zárvány a háborúból. A megtört néplélek, amint felszínre tolul … De hogy ne ilyen borúsan érjen véget ez a poszt: van még egy szomszédom! Pontosabban néhány száz, úgy saccolom: a ház mögötti katonai bázis lakói ők, a koreai hadsereg különleges egységének katonái. Majd írok még róluk, most csak annyit: az őrült sok gyakorlatozás (ejtőernyőzés, lövöldözés, mifene) közben rengeteget énekelnek. Egyik kedvencem a vasárnap délutáni mutatvány: zárt alakzatban, egyenöltözetben futnak, elöl a zászlóvivő, oldalt a sípos emberek, s vagy énekelnek, vagy harciasnak tűnő „verseket” üvöltenek. Most fejeztek be egy ilyen ordítozós, éneklős menetet, innen jutott eszembe.
Loading...
Hide notes