Ezzel a bejegyzéssel kezdem a blogot, annak ellenére, hogy a fölemlített események hetekkel ezelőtt történtek. Azonban – érzelgősen hangzik?, bánja a fene! – a koreai emberek megérdemlik!
Szóval, a koreai ember az olyan, hogy általában eszméletlen módon kedves. (Olykor persze nem, de az egy másik történet) A koreai ember tehát rendszerint nagyon kedves. De annyira, hogy a magamfajta európait időnként komoly zavarba hozza. Nemrég például vettem egy öltönyt. Egy nagy outlet negyedik emeletén a Sieg Fahrenheit üzletben volt egy barátságos fiatal srác, aki viszonylag jól beszélt angolul. Csak nézelődni mentem, de ahogy elkezdte mutogatni a különböző fazonokat, anyagokat, lassan rábeszélt, hogy próbáljak föl néhányat. Limitált szókinccsel, de teljesen érthetően elmondta, melyik miért jó, rendületlenül vette elő az újabb darabokat, de egy 60%-kal leárazott feketét nagyon kínálgatott. Mindent összevéve nekem is bejött, végül úgy döntöttem, ha már ennyi energiát beleöltem ebbe a nem túl lelkesítő projektbe, megveszem az öltönyt. Közben azért fölhívtam tapasztalt kollégámat, mennyi a nem sok egy öltönyért. A srác hallotta a beszélgetést, s utána megkérdte, orosz vagyok-e, mert olyasminek hallotta a nyelvet. (Piha!) Nem, magyar, mondtam, majd a szokásos kör: tanár, egyetem, Yongin, satöbb. Megvolt a deal, s a srác azt mondta, jöjjek vissza egy óra múlva, addig fölhajtják a nadrág szárát [egyébként: !!!]. Úgy is volt: visszajöttem, öltöny becsomagol, elköszönés, mennék ki, amikor utánamszól, tisztán, érthetően: „Köszönöm szépen!” Na, ezt add össze! Kérdő tekintetemre vigyorogva mutat a laptopra: a csávó az előző órában kikereste a netről, s begyakorolta! (Egyébként tök jó ingjeik voltak, csak a legnagyobb méret is kicsi volt rám.) Aznap még megszólított egy érmegyűjtő kisfiú, olyan nyolcévesforma lehetett, az utcán meg rámszólt egy tizenéves, hogy „Welcome to Korea.”. Mondhatnánk, ez egy ilyen nap volt, olykor előfordul.
Néhány hete történt: Anseongban voltunk a tanszéki demonstrátorral, Jung Woo-val egy néptáncfesztiválon, ahol egy magyar (szegedi, ráadásul!) csoport is föllépett. Megnéztük őket – remek volt -, aztán találkoztunk, s megbeszéltük, a következő föllépésük előtt még dumálunk, de eltűntek a forgatagban. Tanítványom megszólított egy szervezőt: a színpadoktól távol, a folyó töltésén ült egy társával. A magyar csoport hollétét firtató kérdésre elkezdett telefonálni, de nem ez az igazán érdekes, hanem az, hogy néhány pillanat múlva, mintha a semmiből, megjelent egy kötényes néni, a kezében – nem több, nem kevesebb, éppen – négy vitaminos itallal. A férfi kedvesen intett, hogy vegyünk egyet-egyet, a néni meg elővett a kötényzsebből egy skatulyát, s mindenkinek kiosztott egy kapszulát. Az egész annyira valószerűtlen volt, hogy az első gondolatom az volt: megjött a női Morpheus a kék-piros választással, csókolom, Neo, de aztán a férfi odaszólt, „vitamin”, s barátságosan nógatott, mintha azt mondaná, kell az a szervezetnek. Ő is bekapta-fölhajtotta a magáét (oldalt sandítva láttam, Jung Woo is), közben rendületlenül telefonált, majd fölpattant egy apró rollerre és intett, menjünk utána. 200 méterrel odébb találtunk rá: szélesen vigyorogva mutatta az épületet: „Hungarian team”, majd újra rollerre, s el … Még utánakiáltottam egy „kamsza hamnyida”-t, de nem hiszem, hogy hallotta.
Loading...
Hide notes
Szóval, a koreai ember az olyan, hogy általában eszméletlen módon kedves. (Olykor persze nem, de az egy másik történet) A koreai ember tehát rendszerint nagyon kedves. De annyira, hogy a magamfajta európait időnként komoly zavarba hozza. Nemrég például vettem egy öltönyt. Egy nagy outlet negyedik emeletén a Sieg Fahrenheit üzletben volt egy barátságos fiatal srác, aki viszonylag jól beszélt angolul. Csak nézelődni mentem, de ahogy elkezdte mutogatni a különböző fazonokat, anyagokat, lassan rábeszélt, hogy próbáljak föl néhányat. Limitált szókinccsel, de teljesen érthetően elmondta, melyik miért jó, rendületlenül vette elő az újabb darabokat, de egy 60%-kal leárazott feketét nagyon kínálgatott. Mindent összevéve nekem is bejött, végül úgy döntöttem, ha már ennyi energiát beleöltem ebbe a nem túl lelkesítő projektbe, megveszem az öltönyt. Közben azért fölhívtam tapasztalt kollégámat, mennyi a nem sok egy öltönyért. A srác hallotta a beszélgetést, s utána megkérdte, orosz vagyok-e, mert olyasminek hallotta a nyelvet. (Piha!) Nem, magyar, mondtam, majd a szokásos kör: tanár, egyetem, Yongin, satöbb. Megvolt a deal, s a srác azt mondta, jöjjek vissza egy óra múlva, addig fölhajtják a nadrág szárát [egyébként: !!!]. Úgy is volt: visszajöttem, öltöny becsomagol, elköszönés, mennék ki, amikor utánamszól, tisztán, érthetően: „Köszönöm szépen!” Na, ezt add össze! Kérdő tekintetemre vigyorogva mutat a laptopra: a csávó az előző órában kikereste a netről, s begyakorolta! (Egyébként tök jó ingjeik voltak, csak a legnagyobb méret is kicsi volt rám.) Aznap még megszólított egy érmegyűjtő kisfiú, olyan nyolcévesforma lehetett, az utcán meg rámszólt egy tizenéves, hogy „Welcome to Korea.”. Mondhatnánk, ez egy ilyen nap volt, olykor előfordul.
Néhány hete történt: Anseongban voltunk a tanszéki demonstrátorral, Jung Woo-val egy néptáncfesztiválon, ahol egy magyar (szegedi, ráadásul!) csoport is föllépett. Megnéztük őket – remek volt -, aztán találkoztunk, s megbeszéltük, a következő föllépésük előtt még dumálunk, de eltűntek a forgatagban. Tanítványom megszólított egy szervezőt: a színpadoktól távol, a folyó töltésén ült egy társával. A magyar csoport hollétét firtató kérdésre elkezdett telefonálni, de nem ez az igazán érdekes, hanem az, hogy néhány pillanat múlva, mintha a semmiből, megjelent egy kötényes néni, a kezében – nem több, nem kevesebb, éppen – négy vitaminos itallal. A férfi kedvesen intett, hogy vegyünk egyet-egyet, a néni meg elővett a kötényzsebből egy skatulyát, s mindenkinek kiosztott egy kapszulát. Az egész annyira valószerűtlen volt, hogy az első gondolatom az volt: megjött a női Morpheus a kék-piros választással, csókolom, Neo, de aztán a férfi odaszólt, „vitamin”, s barátságosan nógatott, mintha azt mondaná, kell az a szervezetnek. Ő is bekapta-fölhajtotta a magáét (oldalt sandítva láttam, Jung Woo is), közben rendületlenül telefonált, majd fölpattant egy apró rollerre és intett, menjünk utána. 200 méterrel odébb találtunk rá: szélesen vigyorogva mutatta az épületet: „Hungarian team”, majd újra rollerre, s el … Még utánakiáltottam egy „kamsza hamnyida”-t, de nem hiszem, hogy hallotta.
Loading...
Hide notes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése