„PROGRESSZĺV PROBLÉMAELTOLÓDÁS”

Ilyen tudományelméleti izé, amivel az elsősöket szokta bombázni az ember: jó/tudományos egy elmélet, ha a középpontjában lévő probléma megoldása közben újabb problémákat láttat meg, újabb kérdéseket vet föl.
Az előző poszthoz megnéztem, jól emlékszem-e a kőkori szövegszerkesztő nevére: Tiszatext. Igen, jól, s közben választ kaptam egy másik kérdésre, mely körülbelül két hete kínoz: van-e olyan, hogy digitális kézirat. Azon filóztam, hogy manapság nyilván sok szerző gépen ír, s hogy akkor használható-e ez a filológiai fogalom még, s ha igen, hogyan. Már az is eszembe jutott, hogy írok Vadai Pistának – ő nagyjából ott van, ahol a filológia és a digitális technika egyenesei metszik egymást –, aztán, stílszerűen, a netről jött a válasz, véletlenül, ám nem kisebb (filológiai és digitális) autoritástól: Kokas Károlytól. Az „Egy digitális kézirat története …” című, Baka István: Égtájak célkeresztjén. Versek 1970-1987. kötetéhez írott előszavában mondja: „A C-64 „Tiszatext” szövegszerkesztőjének adatállományait gyakorlatilag változás nélkül sikerült web-oldalakká alakítani, úgy, hogy a C-64-es program szerkesztési jeleit (kurzív, kövér stb.) a lehető legpontosabban követtem. Az esetleges betűhibákat, elgépeléseket egyáltalán nem javítottam (egyébként alig vannak ilyenek). Ilymódon az itt látható anyag önmagán túlmutató érdekessége, hogy egyfajta digitális autográf kéziratként is rendelkezésére áll a Baka István költészetével foglalkozóknak.”

A teljes szöveg és a Baka-kötet itt olvasható:
http://mek.oszk.hu/02200/02273/02273.pdf
Az (esetleges) elgépelést én sem javítottam. :-) Egyébként, szerintem, csak egy van. :-)
sk
Loading...
Hide notes

„BLOGGER”

Tegnap este azon gondolkoztam: most, hogy írtam három posztot, én is blogger lettem?! Egyfelől hízelgő volna ez a magamfajtának, aki a Gutenberg galaxisban, annak is inkább csak a perifériáján (messze túl a Tatuinon) szocializálódott: a zalaegerszegi városi könyvtár egyik gyermek-fiókjában Klári néni volt az én jedim, aki színes papírkártyákat osztogatott a sokat kölcsönzőknek. Nekem volt egy csomó, mert a könyvek felét eluntam, s visszavittem őket olvasatlan. A digitális galaxisba egy Commodore 64-gyel léptem be, amikor Tiszatext [?!] szövegszerkesztővel „körmöltem” a szakdolgozatomat. Aztán, már tanársegédként egy böhöm tanszéki gépen dolgoztam: egyszer elvittem egy nyaralásra, mert be kellett fejeznem egy fordítást (Gebhard Rusch, konstruktivizmus), de alig fért be a csomagtartóba. Nos, innen indulva akár elégedett is lehetnék a bloggerségemmel. Csakhogy erről a szóról nekem [már mindig?!?!] az jut eszembe, hogy letartóztatták/föltartóztatták stb. „a Tomcat néven elhíresült bloggert, alias Polgár Tamást”. Így, ezzel a nyomorult szintaxissal, mindig csak így.
Loading...
Hide notes

„SZOMSZÉDOK”

Az egyik szomszédom két napja barkácsol. A zajokból ítélve elsősorban kőbaltát használ, esetleg szekercét. Arra gondolok, valami polcot vagy effélét farag, s azt próbálja fölgyógyítani a falra. Egy biztos: a fal papírvékony, akárha itt csinálná az egészet nálam, a nappaliban. Ez ugyanaz a szomszéd, aki minden reggel háromszor odaüti a borotváját a mosdókagylóhoz, hogy visszhangzik az én (kis) fürdőm is. Egyébként nem zavar, legalább emlékeztet a borotválkozásra! :-) Ugyanez a helyzet a másik szomszéddal is (nem zavar), aki viszont zongorázik – pontosabban: valószínűleg az egész család játszik, mert különböző időpontokban különböző színvonalon klimpíroznak. Egyikük egész jól nyomja, épp most fejezte be a gyakorlást a hátam mögött, a dolgozószobám mellett. Ő általában a hétvégét preferálja, a gyengébbek hétköznap délelőtt iparkodnak. A zongorát, persze, jó közel tolták a falhoz, hadd szóljon az a hangszer! :-) Nem tudom, mi lehet azzal a „szomszéddal”, aki az alattam lévő öt emelet valamelyikén lakik. „Szagszomszéd”, így lehetne mondani. Szeptemberben minden reggel 7 körül arra ébredtem, hogy sült hal szaga hömpölyög be a nyitott ablakon. Mindig ugyanaz a kicsit égett, penetráns halszag, de olyan erővel, hogy szinte látni lehetett a levegőben a beáradó hullámokat. Nagyon komolyan rá volt indulva a halra a pali, mert egy napot se hagyott ki. Nemrég jöttem rá, hogy valami történhetett, mert reggelenként sehol semmi bűz. Vagy elköltözött (nem valószínű), vagy átszokott a müzlire (haha), esetleg én szoktam hozzá a szaghoz – de az is meglehet, hogy a hidegebb idő miatt éjszakára becsukott ablak egyszerűen kirekeszti a szagot. :-) S ha már a szomszédoknál tartunk, legyen teljes a körkép! A „szembe-szomszéd” kedves, idősebb házaspár. Múlt héten a kertjükből jöhettek haza, mert csupa sár volt a Nike melegítőjük – kezembe nyomtak egy halom, újságpapírba csomagolt édesburgonyát. Azóta kerülgetem – nem tudom, hogyan kell elkészíteni. Még szeptemberben futottam össze azzal az öregúrral, akit aztán többször is láttam, valahol fönt lakik. Szombaton, kora délután jöttem haza, ő a lépcsőház előtt állt görbedten, s ököllel verte az elektronikus beengedő rendszert. Azért nem két kézzel, mert a másikkal kapaszkodott: korongrészeg volt az öreg. Közben, mint valami bizarr artista, telefonálni is próbált: nyilván a családot próbálta aktiválni. Két ökölcsapás között odaérintettem a kártyámat az érzékelőhöz, s betámogattam a lépcsőházba. Vicces is lehetne a történet, de igazából nem az. Gyakorlatilag kétrét görnyedve jutott el a liftig – ott esett le neki, hogy külföldi vagyok, nyilván „miguk”, azaz amerikai. Zavarba jöttem, mert még az eleve összecsuklott testtartásához képest is hajlongani kezdett, s azt a sokszor hallott mondatot ismételgette: „I am sorry, I am sorry.” Nyilván valami atavisztikus zárvány a háborúból. A megtört néplélek, amint felszínre tolul … De hogy ne ilyen borúsan érjen véget ez a poszt: van még egy szomszédom! Pontosabban néhány száz, úgy saccolom: a ház mögötti katonai bázis lakói ők, a koreai hadsereg különleges egységének katonái. Majd írok még róluk, most csak annyit: az őrült sok gyakorlatozás (ejtőernyőzés, lövöldözés, mifene) közben rengeteget énekelnek. Egyik kedvencem a vasárnap délutáni mutatvány: zárt alakzatban, egyenöltözetben futnak, elöl a zászlóvivő, oldalt a sípos emberek, s vagy énekelnek, vagy harciasnak tűnő „verseket” üvöltenek. Most fejeztek be egy ilyen ordítozós, éneklős menetet, innen jutott eszembe.
Loading...
Hide notes

„BUSZON - 2”

Az imént emlegetett, zsúfolt buszon történt: oszlott a tömeg, lett egy üres ülőhely, legott leültem. A következő megállónál fölszállt egy idős asszony, hát fölkeltem, s fölajánlottam a helyemet. Nem akarta elfogadni, talán azt mondta, nem megy messzire, nem értettem pontosan, ám végül leült. Ugyanazzal a mozdulattal jelezte azonban, hogy (mintegy cserébe) ölébe veszi a táskámat. Jó nehéz volt, de rábíztam. Két megállóval később megürült ez előtte levő hely, megkopogtatta a vállamat, s jelezte, üljek le. Úgy tettem, de a táskámat magánál tartotta, meglapogatva, hogy jó helyen lesz az ott. Megint két megálló, üres lett a hely mellette: kopogtatás, s nyilvánvaló jelzés, üljek mellé: most adta vissza az eredeti gesztust. Elvettem a táskát, s elüldögéltünk egymás mellett még 10 percet szótlanul: nem volt közös nyelvünk. :-)
Loading...
Hide notes

„BUSZON” A KOREAI EMBER AZ OLYAN … sorozatból 2.

A koreai ember az olyan, hogy fizet, ha belepusztul is. Pontosítok: olyan, hogy fizet, ha belepusztul is, s vele a környezete.
Ma este egy nagyobbacska bevásárlóközpontból buszoztam haza. Kb. 30-40 perc, de nem gyorsjáratú kényelmesen, hanem fapados ülős-állóson. Már amikor fölszálltam, éreztem, hogy baj van: tele volt a busz, alig fértünk föl, én már a lépcsőn álltam. A következő néhány megállónál csak fölszállók voltak, mindenki utazott tovább. Itt is úgy van, hogy az első ajtónál van a fölszállás, ott lehet fizetni, hátul meg a leszállás. Tömörült a nép, nyomtak befelé, kapaszkodni alig lehetett, a hátamon tömött hátizsák, a sofőr meg nyilván haragudott a világra, mert mintha szándékosan, ide-oda rángatta a buszt. Kb. az ötödik megállónál, a hátsó ajtónál fölszállt egy pali, nyilván nem fért már föl elöl. Én éppen arra néztem, mozdulni sem tudtam, úgyhogy láttam, lassan, araszolva elindul előre: két megállónyi út alatt áthámozta magát két emberen, letaposott egy nénit, kivette két kiscsávó kezéből a lógós kapaszkodót, de haladt. Látszott az elszánás az arcán: ő előrejön. Jó 10 perc alatt ért mellém, kétségbeesetten küzdöttem a fogódzóért, de vesztettem, s tiszta szerencse, hogy hátul elkezdett tisztulni a terep. Akkor már tudtam, mit akar: jön a sofőrfülke melletti készülékhez fizetni. Úgy is volt: valószínűleg elszavalta az automata, hogy a következő megálló az övé, mert a puszta fizikai erő helyett most már kifinomultabb módszert is bevetett: elkezdett tárgyalni egy elöl álló nénivel, hogy engedje át, mert le akar szállni. Erre ő: leszállni hátul kell. Igen, mondta az emberünk, de ő még nem fizetett! Ja, mordult erre a néne, s valahogy utat csinált neki, hogy leszálláskor oda tudja érinteni a csipjét, hogy kifizesse az 1.000 wonos viteldíjat.
Néhány hete Szöulból jöttem haza, szombaton, késő este, gyorsjáratúval. Ilyenkor alig vannak: mindenki befelé igyekszik :-); én az első ülésre szoktam ülni, hogy lássak. A busz az egyik városközpontból indul (erről majd mesélek!): óriási forgalom, nyüzsgés, nyolcsávos út. Lassan aztán elmarad Szöul, átkúszunk Seongnamba, egykor reménytelen porfészek, most decens előváros. Itt száll föl a pali, középkorú, decens alak. Ötezres bankója van, a viteldíj itt 1.800. A sofőr mondja neki: nem tud visszaadni; egy darabig huzakodnak, aztán továbbindulunk. Régen is volt ilyen (10-13 éve, amikor már voltam itt): ilyenkor azt csinálták a sofőrök, hogy a következő fölszállók díját kézbe kérték, nem a sofőrfülke melletti dobozba, s az összegyűlt pénzből adtak vissza. Változnak az idők: az utasok töredéke fizet kápéban, a többség valamilyen csipes rendszerben utazik – ha ezt a tréfát most megengedhetem itt magamnak. :-) Szóval, mindenki elektronikusan fizet, nincs visszajáró, a pali még mindig ingyen utazik. Lassan kiérünk az elővárosból, autópálya, majd falusias környezet: sok kis megálló, de közeledünk Kwangjuhoz, a városhoz, ahol lakom. A pali elkezd telefonálni, majd beszél a sofőrrel, megint telefonál, mondja egy megálló nevét, aztán megint a sofőrrel, s érződik, megegyeztek. Nem értem pontosan, miről van szó, de nem lepődöm meg, amikor az egyik megállónál föllép a lépcsőre egy középkorú asszony, átnyújtja a sofőrnek az 1.800-at, aztán a palival együtt távoznak: az ember közben telefonon kirendelte az asszonyt a megállóhoz egy jegynyi pénzzel, hogy ne maradjon adós. (Bocs, csak a gyengébbek kedvéért.)
Zárójelben: a múltkor nekem nem volt 1.300-am (azt hittem, 1.000 a jegy, de messzebb utaztam), simán elengedték! Egy idő óta én is csippel fizetek! :-)
Loading...
Hide notes

„KEDVES” A KOREAI EMBER AZ OLYAN … sorozatból 1.

Ezzel a bejegyzéssel kezdem a blogot, annak ellenére, hogy a fölemlített események hetekkel ezelőtt történtek. Azonban – érzelgősen hangzik?, bánja a fene! – a koreai emberek megérdemlik!
Szóval, a koreai ember az olyan, hogy általában eszméletlen módon kedves. (Olykor persze nem, de az egy másik történet) A koreai ember tehát rendszerint nagyon kedves. De annyira, hogy a magamfajta európait időnként komoly zavarba hozza. Nemrég például vettem egy öltönyt. Egy nagy outlet negyedik emeletén a Sieg Fahrenheit üzletben volt egy barátságos fiatal srác, aki viszonylag jól beszélt angolul. Csak nézelődni mentem, de ahogy elkezdte mutogatni a különböző fazonokat, anyagokat, lassan rábeszélt, hogy próbáljak föl néhányat. Limitált szókinccsel, de teljesen érthetően elmondta, melyik miért jó, rendületlenül vette elő az újabb darabokat, de egy 60%-kal leárazott feketét nagyon kínálgatott. Mindent összevéve nekem is bejött, végül úgy döntöttem, ha már ennyi energiát beleöltem ebbe a nem túl lelkesítő projektbe, megveszem az öltönyt. Közben azért fölhívtam tapasztalt kollégámat, mennyi a nem sok egy öltönyért. A srác hallotta a beszélgetést, s utána megkérdte, orosz vagyok-e, mert olyasminek hallotta a nyelvet. (Piha!) Nem, magyar, mondtam, majd a szokásos kör: tanár, egyetem, Yongin, satöbb. Megvolt a deal, s a srác azt mondta, jöjjek vissza egy óra múlva, addig fölhajtják a nadrág szárát [egyébként: !!!]. Úgy is volt: visszajöttem, öltöny becsomagol, elköszönés, mennék ki, amikor utánamszól, tisztán, érthetően: „Köszönöm szépen!” Na, ezt add össze! Kérdő tekintetemre vigyorogva mutat a laptopra: a csávó az előző órában kikereste a netről, s begyakorolta! (Egyébként tök jó ingjeik voltak, csak a legnagyobb méret is kicsi volt rám.) Aznap még megszólított egy érmegyűjtő kisfiú, olyan nyolcévesforma lehetett, az utcán meg rámszólt egy tizenéves, hogy „Welcome to Korea.”. Mondhatnánk, ez egy ilyen nap volt, olykor előfordul.
Néhány hete történt: Anseongban voltunk a tanszéki demonstrátorral, Jung Woo-val egy néptáncfesztiválon, ahol egy magyar (szegedi, ráadásul!) csoport is föllépett. Megnéztük őket – remek volt -, aztán találkoztunk, s megbeszéltük, a következő föllépésük előtt még dumálunk, de eltűntek a forgatagban. Tanítványom megszólított egy szervezőt: a színpadoktól távol, a folyó töltésén ült egy társával. A magyar csoport hollétét firtató kérdésre elkezdett telefonálni, de nem ez az igazán érdekes, hanem az, hogy néhány pillanat múlva, mintha a semmiből, megjelent egy kötényes néni, a kezében – nem több, nem kevesebb, éppen – négy vitaminos itallal. A férfi kedvesen intett, hogy vegyünk egyet-egyet, a néni meg elővett a kötényzsebből egy skatulyát, s mindenkinek kiosztott egy kapszulát. Az egész annyira valószerűtlen volt, hogy az első gondolatom az volt: megjött a női Morpheus a kék-piros választással, csókolom, Neo, de aztán a férfi odaszólt, „vitamin”, s barátságosan nógatott, mintha azt mondaná, kell az a szervezetnek. Ő is bekapta-fölhajtotta a magáét (oldalt sandítva láttam, Jung Woo is), közben rendületlenül telefonált, majd fölpattant egy apró rollerre és intett, menjünk utána. 200 méterrel odébb találtunk rá: szélesen vigyorogva mutatta az épületet: „Hungarian team”, majd újra rollerre, s el … Még utánakiáltottam egy „kamsza hamnyida”-t, de nem hiszem, hogy hallotta.
Loading...
Hide notes