"MÉLTÓSÁG"

Már akkor gyanút foghattam volna, amikor fölszálltam. A sofőrülésben egy késő középkorú, őszes férfi ült, aki a mobiltelefonjához tartozó csíptetős külső mikrofont az alsó ajkára csippentette, amitől az erősen lefittyedt. De hát az vesse rá az első követ, aki maga nem játszott még el a gondolattal, hogy kötőtűt szúr a fülébe, mert az olyan sikkes! Mindenkinek lehetnek megvalósításra váró álmai! Nos, a csíptetőtől hajszálra olyan lett, mint az itteni haléttermek akváriumaiban úszkáló, elég csúf külsejű, ám annál finomabb tengeri halak, akik rezignáltan várják, hogy szusi legyen belőlük. Ám ez őt láthatólag csöppet sem zavarta: rendületlenül, sőt, azt mondanám, lelkesen hajlongott és köszönt minden fölszállónak. Olykor szélesen elmosolyodott, s ez, a csíptetővel együtt egyfelől határozottan szado-mazo szcénákat idézett, másrészt, meggyőződésem, súlyos egészségkárosodással fenyegetett. Én leültem az első ülésre, ő valahogy megúszta a spontán arcplasztikát, elindultunk. Az már komolyabban meghökkentett, hogy 30 másodperccel az indulás után és az azt megelőző 5 perces, megállóbéli várakozást követően épp egy aluljáró oszlopai és a tömött kocsisorok között lavírozva jutott eszébe, hogy itt az ideje összehajtogatni a kormányon fekvő törülközőt, de aztán láttam, ura a helyzetnek, simán megy neki egyszerre a hajtogatás és az el-elengedett kormány visszarángatása. Mit mondjak, ettől ő is fölbátorodott, mert úgy döntött, mégsem hajtogat, inkább leteríti vele a műszerfalat hosszában. Pillanatokra föl kellett ugyan állnia, hogy áthajolva a böhöm kormányon elérje az elülső részt, de visszazuhanva az ülésbe egy-egy határozott gázfröccsel jelezte, azért a gáz az úr! Haladtunk szépen a péntek esti dél-kelet szöuli forgalomban, a buszsávban. A korábbi akciókat némiképp magyarázta, hogy mihelyt egy nagyobb kereszteződéshez értünk, még meg sem állt a busz, ő már benyomta a hidraulikus kéziféket, s a piros lámpa idejére a kormányra borult. Igaz, minden ilyen megállás elég határozottra sikeredett, de méltatlan rágalmazás volna, ha azt mondanám, hogy utána hebehurgyán kapkodva, mintegy lefejelte volna a kormánykereket. Korántsem! Nyugodt, lassú mozdulattal hajolt előre s helyezte fejét a kormányra, ott nyugtatva homlokát a műanyagon éppen addig, míg a lámpa újra zöldre váltott. Az első két szusszanás után annyira belejött, hogy a harmadik ilyen megállásnál, ne szépítsük, elaludt! A lámpa zöld, az előttünk haladó buszok a távolban, a sofőr szunnyad. A szembejövő sávból az egyik kolléga ébresztette föl dudaszóval. Ha azt gondolnátok, hogy elkezdett kapkodni, vagy zavarba jött, tévedtek! Olyan tartással, annyi méltósággal emelte föl a fejét, s aztán olyan kedélyesen intett át a másik buszba, hogy azt tanítani kellene! Fölemelte a kezét, finoman integetett, mintha csak azt mondaná: "elszunnyadtam volna, no, legfönnebb egy kicsit, s látod, már kapcsolom is az egyest és indulunk!" Picit azért megneszült, mert a következő pirosnál kiszállt a buszból, s míg a tilosban álltunk, elszívott egy cigit. Nagy, széles kereszteződések ezek egy világvárosban, sokat kell várni, s a buszsáv miatt szerintem egy ciklussal többet a szokásosnál, mégis, elismerésre méltó teljesítmény volt. Az első ajtónál állt, pontosan láttam mindent: rágyújtott, majd az első slukkal eljutott a cigi harmadáig, dőlni kezdett belőle a füst, de azért nem hagyhatta, hogy egyirányú legyen az áramlás, annyira mégsem hosszú az a piros, hát megszívta megint. Egy hangyányit talán behorpadt a homloka, de erre nem esküdnék meg, sötét volt. Aztán visszaszállt, s a következő néhány percben még diszkréten, de határozottan füstölt. Úgy gondoltam, innen már nem lehet baj, ezért elvetettem azt az opciót, hogy átszállok. És valóban, fogta az utat, teljesen ott volt már fejben, igaz, több megállóban csak könyörgésre nyitotta ki a hátsó, leszállásra szolgáló ajtót. Már kiértünk Szöulból, amikor megint eszébe jutott valami - hiába, a rutin, a finesz! -, a pirosnál kiszállt és a busz melletti sávban elkezdett tajcsizni. Lassú, komótos mozdulatok, de jól megmozgatta a tagokat! A taxis mintha anyázott volna egy kicsit, de nem értettem, mit mond az eltorzult arcú, ablakon kihajoló férfi, az is lehet, hogy csak az időt kérdezte. Sofőrünk vissza, s onnantól aztán mint kés a vajban! Újra föltette a csipeszt, s végigbeszélte az utat, miközben gyakorlatilag folyamatosan, göcögve nevetett. Simán, mondhatni kisujjból lehozta a Szöul-Gwangju 50 kilométert, nem is ment rossz időt, s az innen hátralevő 5 kilométer már nem lehetett probléma! Erre mondják: álmából fölébresztve is tudja!