"KIRÁLYI PALOTA - EMBER ÉS TERMÉSZET"

"KIRÁLYI PALOTA - SZÍNES ÉS NATÚR"

"KIRÁLYI PALOTA - RÉGI ÉS ÚJ"

"RIZS"

A vészharangok halkan, finoman, valahol a távolban, de megszólaltak. Vagyis, szó sincs kétségbeesésről, ám a jelzés elgondolkodtató. 2010-ben jól kimutathatóan csökkent a dél-koreai lakosság rizsfogyasztása! Puff! Ha hozzávesszük, hogy ez az adat az 1963 óta vezetett statisztika legalacsonyabb mutatója, akkor látszik, hogy a csökkenésnek mégis csak van jelentősége. Pánikba esnie persze nem kell sem termelőnek, sem nagykereskedőnek, sem pedig dietetikusnak, mert csupán arról van szó, hogy az egy főre eső évi rizsfogyasztás a 2009-es 74 kilogrammról 72.8 kilóra csökkent. Csaknem 73 kiló rizs fejenként - azért az sem kevés! :-) Ennek a mennyiségnek a döntő részét a napi étkezések részeként (főtt rizsként) eszik meg, s csupán 1.4 kilogrammnyi rizst fogyaszt el minden koreai rizssütik, édességek, snack-ek formájában. Ez, a mintegy 73 kilogramm rizs nem kevesebb mint 20 kilóval elmarad a 2000-ben fogyasztott, 93.6 kilós átlagtól. Korea még ezzel az adattal is utcahosszal előzi a többi távol-keleti országot: Japánban 14.3 kilóval, Tajvanon pedig csaknem 25 kilóval esznek kevesebb rizst, mint a csendes hajnalok országában.

S hogy áll vajon kis hazánk? Nos, minden rendes magyar ember 6-7 kilogramm rizst fogyaszt évente, így mintegy 60-70 tonna fogy ebből a gabonaféléből.

Egyébként furcsa: a honi publikációkban azt olvasom, hogy a rizs a magyar fogyókúrázók trendi terméke, itt meg azt, hogy a koreaiak részben azért esznek kevesebb rizst, mert fogyni szeretnének ...

A koreai adatok a The Korea Times internetes kiadásának január 27-i számából valók.

"SZÍNES"

Tegnap barkochbáztunk a magyar nyelvtanfolyamon. (Hogy tudjátok miről van szó: a Samsung nevű koreai cég minden téli szünetben beíratja egy sereg alkalmazottját az egyetemünkre nyelvtanfolyamra. A kurzus 10 hétig tart, és a magyartól a malájig, a szlováktól a portugálig, a romántól az arabig vagy egy tucat nyelven okítjuk a résztvevőket, akik aztán az adott országban folytatják a tanulást, míg végül "területi szakértők" lesznek. Ez a kurzus is megérne egy misét, de most másról vagyok beszélendő, ez csupán a háttér.) Ezen a télen egy tanítványunk van, aki délelőtt 3 órában egy koreai kollégával, délután 3 órában velem ismerkedik a magyar nyelv szépségeivel, hogy este "rádobjon" még 3-4 órát a másnapi készüléssel. Szóval, barkochbáztunk. Szinte minden óra elején játszunk valamilyen nyelvi játékot, most épp ez volt soron. M. H. elég ügyes, így viszonylag gyorsan eljutottunk odáig, hogy a tárgy, amire gondoltam nem nagy, de nem is kicsi, vékony, sőt, nagyon vékony, abban a tanteremben van (ahol tanultunk), nem a földön, nem az asztalon, még csak nem is a táskámban, hanem a zsebemben leledzik. Innen egy lépés volt csak, hogy ez a tárgy papírból van, s egy másik, ravaszdi kérdés nyomán az is kiderült, hogy ezt a tárgyat én szeretem. Mi több, nagyon szeretem. Vérszagra gyűlő vadként tette föl a következő kérdést, hogy vajon, szerintem, ő is szereti-e. Azt válaszoltam: egészen biztos vagyok abban, hogy ő is szereti. Ismeritek ti is a játéknak ezt a fázisát, amikor az ember szinte teljes bizonyossággal tudja, mire is gondolt a partner, s kéjes örömmel tesz föl újabb és újabb kérdéseket, melyekkel mind szorosabbra húzza a hálót, hogy végül a rákérdezéssel fölnyársalja a szó-vadat. Ennek a kéjnek a jegyében jött a következő kérdés: "Ez a tárgy kék?" S rögtön rá a kijózanító válasz: "Nem, ez a tárgy nem kék." Újabb, a színt firtató kérdés: "Ez a tárgy sötétkék?" "Nem." "Világoskék?" "Nem." Kezdett gyanússá válni a dolog. Az imént még én is azt hittem, hogy megvan a megfejtés, s persze örültem neki, hogy kérdeztünk is eleget, meg ki is találta a dolgot, ezzel fönntartottuk a motivációt, erre letapad ennél a kéknél ... Miért? Nem értettem. "Fehér?" Kezdtem megkönnyebbülni, hogy sikerült végre lefeszegetnie magát a kékről, s úgy tűnt, most már minden esély megvan rá, hogy rövid időn belül eljussunk a megfelelő színig. "Nem, nem fehér." Bumm! Úgy csuklott össze, mint Fradi-drukker a sokkolótól, majd fölocsúdva azt mondta: "Az nem lehet. Vagy kék vagy fehér." Már hogy a viharba' lenne kék vagy fehér, amikor tudván tudom, hogy nem az?! Nyelvtanárokra jellemző szörnyű sejtés kerített hatalmába: hiányosságok vannak a színeket jelentő szavak területén?! M. H. vagy összekeveri a kéket (mert elsősorban erre volt ráállva mégis) azzal a másik színnel, vagy egyszerűen nem jut eszébe amaz. Sebaj, legott a falon lógó világtérképhez nyargaltam, s kezdtem végigkérdezgetni az országok színeit, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból. Ugrott is ötödikre, de ezzel végképp összezavart engem is: Afrika közepén ott terpeszkedett a kérdéses színnel jelölt ország, s ő azonnal vágta, mi az. No, akkor vissza a kérdezéshez: "ez a tárgy pénz?" "Igen." "Papírpénz?" "Igen." "Rákérdezhetek?" "Igen." "Tízezer vonos papírpénz." Bingó! S már nyúltam is a zsebembe, hogy elővegyem, megmutassam, s igazoljam, micsoda badarságot beszélt. Még a zsebemben volt a kezem, amikor M. H. némiképp méltatlankodva azt mondta: "De a tízezres kék!" Az isten rakjon a rabok közé, hát hogy volna kék, amikor mindenki látja, hogy ... zöld?!

Azzal némi elégtétellel, ám egy kis zavart azért érezve az erőben fölmutattam a "tárgyat": zöld! M. H. nevetett, és azt mondta: kék. Gondoltam, egy színvakkal napestig elvitatkozhatunk ezen a kérdésen, ezért, amolyan adu ászként előhúztam egy ezrest, s megmutattam neki. Ez, barátom, ez valóban kék!

Na, erre varrjál gombot! M. H. tovább nevetett, s azt mondta: ez meg fehér! Itt a képen valóban egy kicsit fehéresnek látszik, de kék ez esküszöm, s különösen az a tízezres zöldjével szemközt! Nézzétek csak!

Mivel M. H. szemében továbbra is ott csillogott a magabiztosság, két esetet láttam valószínűnek: színtévesztő, tényleg, s akkor nehéz lesz ebből jól kijönni, vagy valami turpisság van a dologban. Mint kiderült, az utóbbi ... Kulturális turpisság, vagy megkockáztatom, kulturális színtévesztés. Mert M. H. elmondta: koreaiul "fehér"-ként hivatkoznak az ezresre, s "kék"-nek mondják a tízezrest. Hogy miért? Szerinte talán azért, mert a mai bankjegyek korábbi generációjában a tízezres jóval fakóbb, kékesebb volt. Nos, a 90-es évekből én is emlékszem a régebbi vonra, s rémlik, hogy kicsit más volt a színe, de hogy kék lett volna ...?! Döntsétek el ti:

No, mindegy, úgy látszik, a vizuális benyomás keveset nyom a latban, annál többet a megszokás. "Kék"-nek nevezik a tízezrest már régóta, hát így hívják ma is, s nem is tudnak másként (pl. "zöld"-ként) gondolni rá akkor sem, ha a szemükkel látják, hogy zöld. Mert amikor megkértem, hogy ne pénzként, csak egy darab papírként gondoljon rá (ha-ha!), M. H. is elismerte, hogy a fecni színe zöld, de ellenérvként meg elmondta: amolyan nyelvi viccként olykor el szokták sütni a két bankó "igazi" (ú. m. a nyelvben megőrzött) színének összefüggését. S már meséli is: az ember arcának bőre fehér színű, ugye? Igen. De ha erősen megütik az arcot, a fehér bőr bekékül, igaz? Igen. Na, ezért viccelődnek azzal, mondta, hogy ha az ezres bankót sokat ütik, tízezres lesz belőle!

Ezzel nem tudok vitatkozni, egy ilyen anekdota minden optikai ellenérvet legyűr ... hát maradunk annyiban: a koreai tízezres fizikai értelemben zöld, de a valóságban (!) kék!

S hogy nagyjából el tudjátok helyezni a "tárgy"-at, amelyről ma írtam, itt egy adat: a ma esti Super Prime Pizza, 40 cm-es átmérővel, szalámis kivitelben, 4 csillagos minőségben 1 darab "kék"-be és két "fehér"-be került.

"BERMUDA-UPDATE"

Két dolog jutott eszembe azóta. Az egyik másodpercekkel azután, hogy "kitettem" a posztot: tegnap vettem egy új karnist, meg - hosszas tépelődés után (méret, ár, szín, árnyékolási képesség) - egy sötétítő függönyt. Nem állhattam, hogy a dolgozószobában a teljes "falat" kitöltő ablakon - mely éppen szemközt van az íróasztallal - egész nap dől be a havon (ráadásul!) szikrát vető napsütés, így a monitor mögül érkező sugárzás miatt gyakorlatilag lehetetlen volt itt nappal számítógéppel dolgozni. Ma fölszereltem. Elsőre - persze -, elgyaktam a karnis fölfüggesztéseit: nem ért volna végig a függöny az ablak előtt, ha úgy hagyom. Még egyszer föl kellett állnom az íróasztalra, kicsavarozni azt, amit kínnal becsavaroztam, majd a világ leghülyébb testhelyzetében (fitnessz tréning rulez!) - félig guggolva, hogy a fejem elférjen a mennyezet alatt, de a karjaimat magasra nyújtva kellett a csavarral beletalálnom egy pici lyukba úgy, hogy a csavarhúzó nem fért oda a csavart tartó ujjamtól, a szemüveg (ami lehetővé tette, hogy lássam a csavart) pedig vagy lecsúszott, vagy a plafonba ütközött. A C-elem végrehajtása során egyrészt megszólítottam gyakorlatilag valamennyi görög-római és zsidó-keresztény istenséget - sajnos, nem mindig kedvező összefüggésben -, valamint a gyakorlat végére minden ízemben remegtem, ami azt mutatja: hosszan kifejtett intenzív izomtevékenységek már igénybe veszik a szervezetet.

Aztán meg rögtön arra gondoltam: ez volt az utóbbi idők legérdekesebb történése! No, akkor gondolhatjátok! :-( Ennyit az előzőhöz. Meg még talán azt, hogy az eredmény egy kafa kis függöny a dolgozón!

A másik még ennél is unalmasabb - akkor jutott eszembe, amikor újraolvastam a kiposztolt szöveget. Lehet, hogy akkor válik az ember "ottani lakossá" (s nem marad vizitáló külföldi vagy turista), amikor hetekig nem történik semmi olyan, ami átlépné a "normális" ingerküszöböt ...?!

"BERMUDA"

"Itteni életem – világos a képlet! - eltűnni látszik a takarítás-buszutazás-számítógép/Tulip alkotta Bermuda-háromszögben!"

2008. december 7-én írtam le ezt a mondatot ugyanitt, egy bejegyzésben. Úgy látszik, ez egy téli fíling, mert most megint csak valami hasonlóra tudok gondolni: az életemből minden érdekes eltűnni látszik a táplálkozás-munka+a hozzá szükséges IT-dermesztő hideg Bermuda-háromszögében! Ha jól belegondolok, hetek (hónapok?!) óta nem csináltam semmit, ami kívül esik a napi rutin territóriumán! Kétségbeesetten próbálok fölidézni egy új helyet, ahol azelőtt nem jártam, egy beszélgetést, amit még nem folytattam le soha, egy mondatot, ami eddig nem fogalmazódott meg, egy új gesztust, egy találkozást, egy érdekes látványt ... semmi. Megnézem a mostanában készült fényképeket: reménytelen. Különféle ételek, screenshotok, PDF fájlok, valamint behavazott tájak: táplálkozás-munka-hideg. Mondanám: "Most tél van és csend és hó és halál ...", de nem, hazudnék, mert nincs semmi pátosza a jelenlegi helyzetnek.

Rendben, akkor viszont maradjunk a rideg valóságnál! Mostanában erről szól az életem:

Néhány nappal ezelőtt nyers tonhalat vacsoráztam: amint látszik, nem a legolcsóbb étek, bár nem is szörnyű drága. Ez, a normális esetben két embernek szánt adag, nagyjából 15 ezer von, azaz kb. 2.600 forint. Amint megláttam a különböző színű, vöröses szeleteket, tudtam, hogy ez kell nekem. A zöldes színű vászábit (tormakrém vagy mi a csuda) szójaszósszal kell keverni, s ebbe mártogatni a halszeleteket, no meg az édeskés-csípős paprikaszószba.

Tegnapelőtt meg ez volt a vacsoraasztalon:

A hal ajánlható bárkinek, ez viszont nem mindenkinek való. Az első képen nagyon csípős paprikaszószban forralt, rizslisztből készült hurkácskák láthatók a tengeri állatok "maradványaiból" készült (meggyőződésem: az "odeng" olyan, mint nálunk a robbantott csirke), szintén a szószban megfőzött tésztalapocskák társaságában. Ez a legközönségesebb étel, amit minden utcasarkon árulnak kis bódékban: a "takbokki". Az utána következő "egyveleg" főtt májból, valamint egy hurkához hasonló, bélbe töltött, üvegtésztából, vérből, zöldségekből készült töltelékkel készült izéből, "szunde"-ből, s végül - ne kerteljünk! - főtt bélből áll. (Az utolsó képen ezek a "húsos" béldarabkák látszanak.) Na, jó, ennyit az első pontról, a táplálkozásról.

A munkával nem untatlak benneteket: óravázlatok (alanyi-tárgyas ragozás, irányhármasság stb.), jegyzetek (irodalom, nyelvészet, feminizmus), e-book formátumok, korábbi tanulmány jegyzetelése ... csupa unalmas dolog.

S akkor marad az életem érdekességeit elnyelő utolsó tényező: a hideg. Amikor kint egymást kergetik a mínuszok, a magamfajtának nincs kedve kimozdulni - jobb a fűthető lakásban! Persze, mehetnék autóval, de ebben a fejlett országban, valami rejtélyes okból az alacsonyabb rendű utakat alig tisztítják a hótól, sőt: alighanem ez az egyetlen ország, ahol az utak melletti üzletek, benzinkutak és egyéb egységek tulajdonosai hókotrás címén visszaszórják (visszaszórják, vazze!) a havat az útra! Nyilván azzal az écával, hogy a nagy forgalom majd úgy is "szétcsapja" az anyagot. Egy szó mint száz: ha tehetem, maradok itthon.

Ha mégis ki kell mozdulnom - mint ahogy az utóbbi egy hétben naponta -, hát ezt látom:

Ilyen a kampusz mostanság. Szép, szép, de nem nekem való. "Tán csodállak ...", mondanám, de ez is túlstilizált, hiszen egyszerűen csak utálok fázni.