Pontosítok: a koreai férfi az olyan, hogy ... így is lehet nézni, meg úgy is. Mert hát mit gondoljon az ember arról a koreai autómentőről, akit egy defektes gumi miatt küldött ki a biztosítótársaság?! A történet egyéb elemei is érdekesek lehetnének - hogy például mennyi idő telt el onnantól, hogy koreai kollégámnak bediktáltam a biztosításom számát, odáig, hogy megjelent a jóember a lakótelep mélygarázsában az emelős, vontatós, tréleres kisteherautójával. (Közben, ugye, a kolléga elmagyarázta egy diszpécsernek, hogy hol, kivel, mi történt, ő azonosította a biztosításomat, és megkereste/kiküldte a hozzánk legközelebbi szerelőt! Mit mondjak - ha nem is percek alatt, de állati gyorsan megjött az ember!) A lényeg azonban az, hogy benyúlt a beteg kerék mögé, és elkezdte kitapogatni, hol van a bibi.
Szerintetek mennyi esélye van annak, hogy egy defekt esetében kézzel (!) kitapintja valaki az okot?! Ehhez képest a csávó 20 másodperc múlva kihúzta az elferdült, rozsdás vasszöget a gumiból! Mi van, ha nem kiálló szög, hanem tövig belefúródott vasdarab vagy üveg? Ha nem az elérhető fölületen van, hanem épp rajta áll az autó?! Soha ki nem derül! (Zárójelben mondom: ugyanezt a mutatványt fél évvel később egy másik gumis is előadta, ő is elővett belülről egy szöget, majd folytatta a szerelést. Lehet, hogy ezek a gumisok, afféle bűvészként, szögekkel a kezükben járnak, és minden defektes abroncsból ugyanazt a darabot húzzák ki?!) (Otthon nyilván levették volna a kereket, vizes kádba süllyesztették volna, megkeresték volna a szivárgás helyét, krétával megjelölték volna ... stb.)
Van itt egy fontos, elhanyagolhatatlan mozzanat: fél másodperccel a sziszegés előtt még úgy tűnik, hogy minden rendben! Mert a dolgozó teszi a dolgát, gyorsabban, mint várnád, s aztán, egyszer csak ... jön a hang!
Szóval, ott álltunk a mélygarázsban, rapid emberünk fejet csóválva, sziszegve, én meg megneszülve, rosszat sejtve. Aztán, telefonos közvetítéssel, elmagyarázta, hogy ez a gumi már annyira gatya volt, hogy nem bírta a beavatkozást - ki kellett volna cserélni mind a négyet, már rég -, de ő most fölteszi a pótgumit (vazze, télleg, a pótgumi!!!), a régit meg elviszi kidobni, s hoz helyette egy másik, ugyanilyen használtat - okosba', 10 ezerért. Ezen a ponton kezdtem otthon érezni magam, le is okéztam, frankó lesz ez így! Pótgumi föl, pasi el, mi el ... Pasi 2 hónapig el ... A poszt nem erről szól, nem az eltűnésről, de a csávót a föld nyelte el! Igaz, nekem is volt sok dolgom, hát jártunk pótgumi nélkül. Végül aztán rátelefonált egy hallgatóm, mire hozott is egy cseregumit: köze nincs a fönt lévő háromhoz, de abban igaza van, mind cserére szorul! Talán jövő hónapban!
A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy mit gondoljon akkor az ember a szerelőről, aki úgy ugrott neki a guminak, mint borjú az anyjának?! Hebehurgya, hűbelebalázs! Ha így nézzük, a koreai férfi ilyen: kapkodós, sietős, hamari, meggondolatlan, végső soron ésszerűtlen.
Hozzá kell tennem, hogy a szögkeresős trükköt megismétlő gumis végig is csinálta a mutatványt: kihúzta, megfúrta, a gumiszálat begyömöszkölte, a kilógó végét levágta, s azóta is így közlekedünk! (Nyugi, csere a jövő hónapban!) Mindezt 5 perc alatt, míg a 4 gumicserés előző kuncsaft nagyvonalúan előreengedett: nyilván tudta, hogy vagy 5 perc alatt lefut az egész, vagy jön a fogszívogatás, akkor meg úgyis ő következik!
Tavaly nyáron, egy nappal a hazautazásom előtt fölhívott egy nagyon kedves tanítványom - különleges ember, egyszer talán majd mesélek róla. Némiképp rejtélyesen arra kért, mennék el arra a nagy lakótelepre, ahol lakik, de mindenképp autóval. Furcsa kérés volt, de többet nem akart elárulni. A fura időpont ellenére elmentem a találkára. Beszállt, egy kihalt utcába navigált, majd az anyósülésre ülve elővett két dobozt: az egyikben egy CD-s autó-hifi, a másikban szerszámok voltak. Nem mondott, nem kérdezett semmit, csak nekiállt lebontani a műszerfalat. Mire kiderült, hogy volt neki otthon talonban egy ilyen készüléke, s mert látta, hogy KS-ben csak egy magnós változat van, s úgy döntött, meglepetésként beszereli a modernebb változatot nekem, a műszerfal műanyag borítása már az ölemben volt, a kilométeróra, üzemanyagszint jelző, stb. csavarjai pedig valahol a lábamnál gurigáztak. Sietősen dolgozott, tudta, hogy másnap repülök, nem akart fönnakadást okozni. Hátha még be akarok pakolni a bőröndbe, vagy ilyesmi. Ölemben az autó elejével arra gondoltam: ha még egy réteget leszed, látni fogom az ékszíjat meg a motorblokkot, de közben oldalra is sandítottam, s megláttam, hogy a padlón heverő, immár eltávolított készülék koreai, Samsung márkájú, a beszerelésre váró, új pedig japán, Sony felségjelű. Hirtelen támadt gyanúval megkérdeztem: biztos, hogy kompatibilis a két készülék egymással? Biztos, hogy simán be lehet tenni az egyik helyére a másikat! A gyengeelméjűeknek kijáró, elnéző mosollyal felelt: persze, tanár úr! És folytatta az ügyködést. Egyre gyakrabban pillantgattam az órámra - amennyire a némiképp leterhelt elejem engedte -, mert másnap mégiscsak repültem volna, ám ő mindig megnyugtatóan mosolygott föl rám a kesztyűtartó alól. Mígnem aztán ... Soha nem találjátok ki! Vagy mégis?! Meghallottam egy furcsa hangot! Olyan sziszegésféle volt: oldalra húzott szájjal, a hátsó fogak közt kimért lélegzet ...! Egyszer, kétszer ... Ilyenkor a legrosszabbra gondolok: sikerült átvágnia a hajtásszíjat, és nem tudjuk pótolni; behalt az önindító, szarrá égette az akksit ... Megnyugodhattam: az autó (majd) menni fog, ám az utolsó mozzanatnál kiderült: a Sony más csatlakozót használ, mint a Samsung, ezért a rendszert nem lehet beüzemelni. (Baszki, erre lett volna egy elég erős tippem ...!) Még egy csöppnyi szívogatás után kiderült: el kellene menni egy szervizbe, ahol az autóhifiket beszerelik ... Nem most. Majd. A nyári szünet után ...
A mintázat, nyilván, látható: nekiesünk, mint borjú az anyjának, aztán vagy sikerül, vagy ... sziszegünk. Egyébként azóta is lusta voltam elvinni KS-t szervizbe, így a műszerfal úgy áll, ahogy kedves tanítványom restaurálta: minden működik, kivéve a hifit. Most speciel rádiót és magnót sem lehetne hallgatni ... ha akarnék.
Levonhatnánk a következtetést: a koreai férfi az olyan, hogy azt hiszi, bármit meg tud csinálni, aztán a fogát szívogatva, fejét csóválva jelzi, hogy mégsem, mert, hát, pöcse van a menyasszonynak. (Van ebben némi igazság: a koreai férfiak nem szívesen mondják azt: "nem tudom", "nem értek hozzá". Máig lidérces emlék a helyzet, amikor egy irodában ülő koreai férfitól kértem útbaigazítást, aki - néhány telefon után - csöndesen ült a helyén, nem mondott semmit, míg végre - én, ostoba -, rájöttem: 1. fogalma nincs merre van a hely, amit keresek, 2. soha nem fogja azt mondani: "fogalmam sincs, merre van az a hely, amit keresel", inkább kivárja, míg elmegyek. Basszus, rohadt sokára fogtam föl!)
Csakhogy a dolgok nem ilyen egyszerűek! Az embert így is lehet nézni, meg úgy is! Hebehurgya, hűbelebalázs? Igen! Ugyanakkor ...
Néhány hónapja történt: egy hipermarket mélygarázsából igyekeztem volna fölfelé egy elég meredek szerpentinen. Egy közlekedési lámpa miatt itt nem egyszerű kiállni, ezért először föl sem tűnt, milyen sokat állunk. Aztán viszont leesett: valami nincs rendben, mert 2-3-5-10 perce nem mozdult a sor. Kiszálltam, hogy körülnézzek. Kiderült: a sor elején, de még a meredek szakaszon álló autó lefulladt, és semmilyen módon nem lehetett újraindítani. Nagy dög Daewoo, így azon kezdtem gondolkozni, hogy ha kintről eléállna egy erősebb autó, ki tudná húzni, s így eltávolítaná, mint palackból a dugót, mi meg mehetnénk. Mire idáig jutottam, már összegyűlt vagy 8-10 ember a Daewoo mögött (megrekedt vásárlók, akárcsak én), hogy kitolnák. Figyelembe véve az autó tömegét, a szerpentines kijáró dőlését, azt mondtam magamban: lehetetlen, sőt marhaság, mást ne mondjak, ésszerűtlen megpróbálni kitolni a lefulladt autót. Míg én gondolkodtam, ők - mint borjú az anyjának! - nekiestek az autónak, nekifeszültek, hogy föltolják. Ismétlem: biztos voltam benne, hogy nem lehet! Kurva nagy, meredek, meg egyébként is, mi van, ha egy béna ül benne és fogalma sincs, mikor fékezzen - még a végén visszagurul rájuk ... De aztán nem volt mit tenni: odaálltam én is, nyomtam a monstrumot fölfelé, ahogy ők tették. Behorpadt a homlokunk, kigúvadt a szemünk, lekonyult a fülünk ... de végül nem kellett sziszegnünk! Föltoltuk a szerencsétlent, bár az autóba visszaszállva remegett minden inam ... És hát akkor ez a másik nézet! Így is lehet nézni a koreai férfit! Meglehet, nem hűbelebalázs, hanem tettrekész ember. Esetleg nem hebehurgya, hanem cselekvésre termett. Nem habozik megtenni valamit, azonnal nekifeszül ... bár olykor - végül - sziszeg. (Nemrég költöztünk. Az új helyen föl akartam szereltetni a karnist a költöztető céggel. Azt mondták: semmi probléma. Amikor viszont elkezdtem nekik magyarázni, hogy én kimértem a fölfüggesztések helyét balról és jobbról, figyelembe véve az ablak nyílását, csak szánakozó pillantást vetettek rám, aztán egy elektronyos csavarhúzóval szájmértékre fölnyomták a karnist kb. 20 másodperc alatt. Áll, mint Katiban a gyerek, szó se róla!)
Amikor a fönti eset (autóföltolás) történt, éppen 3 Samsung alkalmazottat tanítottam, s fölemlítettem nekik az ügyet: nem értették. Mármint nem értették, hogy egy ilyen helyzetben mi mást lehet tenni, mint megpróbálni föltolni az elakadt autót. Körbemenni, eléállni ...???? Nekik ez nem mondott semmit. Sőt, a maguk módján ésszerűtlennek találták!
Amikor megkérdeztem, mit tettek volna, ha az említett autó visszagurult volna rájuk, sokáig nem, válaszoltak ... Aztán ...
... kicsit lehajtották, félrefordították a fejüket, a szájukat csöppet oldalra húzták, mintegy oldalt megnyitották azt, majd az ott előálló résen át, a hátsó őrlők közt, beszívták a levegőt. Kicsit ingatták a fejüket és ment a levegő ki-be. Szar került volna a palacsintába ... úgy hiszem.
