Két napja ki sem mozdultam. Nagyjából 50 órája nem léptem ki a lakásból. Amikor hétfő délután visszafelé jöttem az egyetemről, elhatároztam: most néhány napig nyugi lesz! Leállítom a kocsit a mélygarázsban egy félreeső helyre, én meg maradok a fenekemen és dolgozom. Nem volt ez olyan nagyon komoly elhatározás, amit ne lehetne megszegni, de az az igazság, hogy sem okom, sem kedvem nincs a császkálásra/-hoz. Most épp nincs másutt dolgom. Ami van, itthonról elintézhető. Kint pedig elég hideg van: ma -5, -9 fok van, tegnap esett a hó. Úgyhogy olvasok, írok, rendszerezek, próbálok fölzárkózni a levelezéssel. Úgy is sok a lemaradásom. (Mellesleg már sokszor megállapítottam: olykor csak azért megyek el itthonról, hogy csináljak valamit, nem azért, mert valami halaszthatatlan ügyem akadt. Vagy épp a munka elől menekülök valami ürüggyel.)
Ma eszembe jutott: vajon meddig lehetne ezt csinálni? Meddig maradhatnék itthon anélkül, hogy ki kellene mozdulnom? Az élelmiszerkészleteket fölmértem az imént: 10 napot, két hetet biztosan kihúznék ennyi élelemmel, igaz, komoly kompromisszumokat kellene kötni. Persze, ha nagyon elunnám a rizst, a kimcsit, a rámjant meg a mándut, 800-2.000 forintnyi összegért helybe hozathatnék kínait, koreait vagy éppen japánt, no meg, bármilyen mennyiségben csirkét és pizzát. Ha valamilyen alapanyagban lenne hiányom, csak össze kellene szednem hézagos nyelvi ismereteimet, s hozathatnék szinte bármit a közeli Lotte Martból, mert telefonon vagy akár e-mailben is leadhatnám a rendelést.
(Meglehet, azért morfondírozok most efféléken, azért számolgatok órákat, napokat, mert tegnap megnéztem a 127 óra című filmet. Csak erős idegzetűeknek! Vagy máris megártott a benti lét?!)
Persze, mindez csak teória, mert nem tart sokáig az áldott állapot: hétfőtől dolgozni kezdek, legfönnebb addig maradhatok egy helyben. Az nagyjából 165 óra. Szerencsére az én karom nincs beszorulva.
