"Dolgoznom kellene még egy csöppet, de nehezen megy! Dekoncentrált vagyok. Attól tartok, nem ma fogom megalkotni a világegyenletet! :-) Blogírásba menekülök!"
Tegnap olvastam Babarumnál a géprombolásról, meg Steve is fölemlítette egy kommentben a számítógépet/számítógépemet. Mindezt jelnek vettem, hogy én is föltegyem ezt a régóta fontolgatott posztot.
Nos, tegnap két ízben csaknem likvidáltam az előttem fekvő notebookot. Egész nap előtte ültem: vagy dolgoztam, vagy leveleztem - egymásra voltunk utalva a Tulippal.
Mindkétszer csak ez az egymásra utaltság mentette meg! Néha majdnem annyira gyűlölöm a szerencsétlent, mint az ébresztőhangot! Gyűlölöm, ahogy elindul: fölbúg, mint valami primitív villanymotor, aztán elkezd percegni. Irtóztató sokáig bútol, közben adja ezt a borzalmas hangot. Végül mindent betölt, majd tízből kilenc esetben diszkrét üzenetben tudatja: nincs elég memóriája! Mihez, könyörgöm, egy nyamvadt XP-t futtat meg a víruskeresőt!?!? Leokézom, továbbdöccen. Innentől megy minden, mint a "karikacsapás", csak az egész: "slow motion". Mondjuk, írok valamit, levelet, doksit, akármit, s közben elkezdi frissíteni a vírusadatbázist - minden leáll percekre: újra "perceg, csak perceg"! :-) Aki átélte már, tudja miről beszélek: a világ legutálatosabb hangja!
Gyűlölöm szegényt, mert kínlódik az MSN-nel, képtelen egyszerre több programot futtatni, íráskor a kurzor teljesen kiszámíthatatlanul mozog (ma egy levél írása közben két billentyűleütéssel hozzáadtam a címzettekhez egyet, tök véletelenül). Hajszálon múlt a sorsa, amikor azt írta ki: nincs elég memóriája egy program leállításához. Halj meg, omolj össze, szenvedj ki, gondoltam, s nem értettem, miért kell neki memória ahhoz, hogy ne csinálja azt, amit addig csinált! Dobd el a kanalat, oszt annyi!
Az ember 45 év alatt sok kínos helyzetet megél - mégis, ez a notebookos ott van az élbolyban! Szeptemberben, kb. egy héttel az érkezésem után jött a szerelő bekötni az internetet. Telefonált a sarokról: mingyá érkezik, legyen bekapcsolva a gép. Én már egy órával azelőtt elindítottam, legyen ideje melegíteni, nehogy meghúzódjon! A csávó 3 perc alatt megcsinálta a kapcsolószekrényben a hardvert, aztán odaült a géphez. Vezérlőpult, mifene, csinálta a dolgát, Enter. Semmi, pontosabban a percegés, amit én már jól ismertem. A csávó ült, várt egy darabig, a nyomorult gép meg dolgozott, ő nézegetett körbe, elintézte az adminisztrációt, egy aláírás ide, egy oda, készen is volnánk, de a gép csak percegett tovább: a homokóra rendületlenül ott figyelt a monitoron. A csávó láthatóan ideges volt, nyilván ment volna tovább, még bekötni 50 hozáférést. Sajátgép, megnézi, mivel van dolga. Ideje van rá, a notebook egyre csak szenved. Amikor meglátja az adatokat, lassan fölnéz, megkérdezi a tanszéki demonstrátor sráctól: "Külföldi egyetemi tanár?" "Aha." "Honnan jött?" Ennyit még én is értek. "Magyarország" Sürgős dolgom akad a konyhában, a többit nem akarom hallani, de a szánakozó tekintetet még elkapom.
A gép legcsúnyább akciója az, amikor látszólag minden ok nélkül egyik pillanatról a másikra elpusztul: minden leáll, jön a hang, majd az ablakok szépen lassan leolvadnak a monitorról. Olykor persze megbocsátok neki: mégiscsak összeköt a világgal, s mindent összevéve a munkában is sokat segít. Máskor meg egyenesen arra gondolok, van abban valami heroikus, ahogy a szerencsétlen Pentium III-as meg a 128 MB RAM birkózik az XP-vel meg a koreai net 100 MBps-ával.
Persze, idővel mennie kell - a Technomartban van egy csomó noti, amelyik nagyon el akar jönni onnan! Már a múltkor kérlelt egy Sony, hogy hozzam el, de erős voltam, nemet mondtam. A jövő héten megint el akarok menni - csak körülnézni! :-)
