2010. december 28., kedd

"FIGYELEM"

Már többször ért kritika rendíthetetlen bölcsész olvasóim részéről, hogy a lét nagy kérdései felé fordított kitartó és mélyre ható figyelmemet talán az indokoltnál és elfogadhatónál gyakrabban törik meg a hétköznapi lét sarára, az említésre sem méltó, közhelyes, materiális létezésnek is a peremére szoruló problémákra való reflexiók. (V.ö. fölmosóvödör, még fölmosóvödörlaptop, a szubjektum és a porcicák összefüggése, hogy a fekáliagyűjtést ne is említsem!) Minden alkalommal beláttam: igazuk van, s ennek megfelelően igyekeztem vizsla tekintetemet a nyomorult életvilág apró-cseprő buktatói felől a nagy sorskérdések, az emberi lét értelmét és mikéntjét boncolgató filozófia, kultúratudomány s egyéb komoly diszciplínák felé fordítani. Ám újra meg újra szembesülnöm kell azzal, hogy bölcsész érdeklődésem vékony üvegfalát minduntalan megrepeszti egy-egy odahajított kavics, egy rosszul eltalált labda vagy egy durvábbra sikerült kopogtatás, s olyankor a messzi horizontot, a "ki?", a "mi?" és a "mivégre?" magasságait fürkésző tekintetem újra a föld, a durva anyag, az önfenntartását izzadságosan megkísérlő test felé fordul. Van bennem egy ilyen inklináció, gondolom. Mert ma is már vagy egy órája azon töröm a fejemet, hogy ha veszek egy bagettet bármely pékségben, miért adnak hozzá automatikusan egy tálkányi édes, mű-tejszínhabot!?!?




Javíthatatlan bölcsészként, valamint egy "az önfenntartását izzadságosan megkísérlő test" tulajdonosaként azt sem tartom kizártnak: ha sikerülne megfejteni, hogy mi az úristenért adnak egy tálkányi édes, mű-tejszínhabot minden egyes bagetthez Koreában, az emberi lét értelmének horizontját fürkésző tekintetünk is fölcsillanhatna egy másodpercre ...

2010. december 27., hétfő

"IDŐJÁRÁS"

"... tízzel (km/h) tükörjégen hazáig: az presztízs."
A 6-8 perces út ma este 25-30 lett, lépésben, ide-oda csúszkálva. Közben életunt idősek, tinédzserek, gyermeküket cipelő kismamák, sokra hivatott egyetemisták úgy léptek be a driftelő autók elé, mintha maguk nem érzékelték volna, hogy egy totyogó nagymama féktávja is 20 méterre nőtt. Erre lelép a szerencsétlen a 60-as busz elé - mekkora távon áll meg egy ilyen soktonnás monstrum jégpályán?! Velem hárman próbálkoztak. A ránézésre hetvenes férfi 20 méterrel előttem lépett le, de amikor látta, hogy finom fékezéssel is megy a kocsi fara oldalvást, visszatáncolt, gyakorlatilag szó szerint. Egy néni három sávot próbált átszelni úgy, hogy jól láthatóan minden sofőr küzdött, hogy a sajátjában maradjon. Miért most vállalta be ezt a mutatványt, fogalmam sincs. Ahogy arról sem, túlélte-e - én, mindenesetre ki tudtam kerülni. A srác a túloldalon indulni készülő buszra startolt rá. Itt, a kampuszon, ezerrel kell figyelni, ez volt a szerencséje. Nagyon lassan mentem, és a satu ellenére sem koccoltam le a padkát.
Itthon aztán jól beparkoltam a többiek elé: tologassák most ők az enyémet! Eleget toltam én az ő monstrumaikat.

2010. december 26., vasárnap

"KARÁCSONY NAPJA"

Olyan lesz ez lassan, mint egy elgyakott gasztroblog, de az vesse rám az első követ, aki az évnek ebben az időszakában nem gondol többet a gyomrával, mint rendesen!
Tegnap halas nap volt - már csak a hagyomány okán is -, ma viszont össze-vissza nap támadt. Részben a gusztus, részben a megszokás miatt. A gusztus miatt keletkezett egy mustáros-fokhagymás-fehérborsos marhaszték.


A hagyományok mián meg töltött káposzta, aminek azért - valljuk meg - csak nyomokban van köze az otthonihoz. Nem kaphatni savanyú káposztát, ugyebár, nincs rendes füstölt szalonna, hogy "megbolondítsa". A többiről ne is essék szó ... 
Ebből indultam ki:
Savanyított kínai kel. Jó, jó, de nem az igazi ...



A stációk.
A vége - hiába is hazudnék - elfogadható lett! No, nem egy rendes, hordós káposztából főzött, igazi töltött káposzta, de élvezhető étel, ha nem kapna Michelin csillagot, akkor is.

"KARÁCSONYI MENÜ"

Olvassz föl 4 evőkanálnyi vajat egy serpenyőben, ha megolvadt, keverj bele két evőkanálnyi barna cukrot. Helyezd a lazacfilét a serpenyőbe és süsd kb. 5 pecig közepes lángon. Fordítsd meg a halszeleteket, és önts kb. 4 evőkanálnyi bourbon whiskey-t a halfilé mellé. Párold tovább 5 percig, majd egy kanállal locsold a halra a maradék szószt. Barna rizzsel és friss spárgával tálald.



Nos, nálam jó lesz a sima rizs is, meg egy salátakeverék a spárga helyett. :-)
LAZACFILÉ BARNA CUKROS-WHISKEYS MÁZZAL
Keverj össze 5 evőkanál olajat, 2-3 evőkanál friss citromlevet, egy csokor, apróra vágott zöldhagymát, 3 evőkanál, apróra vágott petrezselymet, három gerezd összezúzott fokhagymát, egy teáskanál szárított bazsalikomot, egy teáskanál mustárport és egy teáskanál sót. A keveréket öntsd az üvegtálban lévő rákocskákra. Hagyd állni mintegy 3-4 óráig, majd faszénen süsd 5-7 percig, míg mindkét oldala átsül.
Hát, faszenezés nem lesz, de talán megteszi egy jó kis serpenyő is! Egyébként a sót felejtsétek el! Legfönnebb egy csipet, de többet nem kíván a rák! Súlyosan elsóztam! :-(

Tudom, nem éppen klasszikus karácsonyi menü, de hal van benne, s ezek a rákocskák is a vízben kepesztettek még nemrég!
Na, itt azért érdemes nézni, ahogy a szürke rákocskák szép rózsaszínűvé válnak ...!
És a végeredmény:



CITROMOS, FOKHAGYMÁS, ZÖLDHAGYMÁS SCAMPI ROSTON
Azért van a hűtőben darált hús, meg beszereztem egy fej savanyú káposztát, hátha holnap nekiesek egy töltött káposztának ...
UPDATE:
A lazac hibátlan, a rák viszont szörnyen sós. A vacsora azért rendben volt.

2010. december 24., péntek

"DILEMMA"

Mostanában sokszor fölmerül: most akkor legyek beszarva, vagy ne legyek beszarva?! Van-e középút a beszarás és a be nem szarás között? S ha igen, hol? (S akkor az, vizuálisan, milyen?) Vagy mi ennek a binaritásnak a föloldása? Esetleg, lehet-e ignorálni ezt a kettősséget, s azt mondani: nem ez a releváns kérdés. Mit gondoljon az ember, ha a házától kb. 100 kilométerre lévő ellenség atomcsapást fontolgat?
Fura, de nem vagyok beszarva. Tegnap megnéztem a "Tegukki"-t, a koreai háborúról szóló filmet. Nyomasztó! Valamiért mégsem ...
Talán, hogy ez annyira "nem lehetséges", nincs benne az "elképzelhetőben", azért.

2010. december 22., szerda

"STATISZTIKA"

A kommentekben fölmerült: kinek melyik írás tetszik jobban a blogon közöltekből. Meg hogy régebben jobbakat írtam. Én egyrészt azon a véleményen vagyok, hogy kinek a pap, kinek a papné. Másrészt meg egyetértek azzal, hogy régen jobbakat, viccesebbeket írtam. De egyetértek magammal is: változik az ember, másképp éli meg az életét, másképp ír ... Fölemlítődött az is, hogy amit valaki jónak érez, vajon miért nem szólít meg másokat, és fordítva. Szóval, nyomul a pap, meg a papné ...
Kíváncsivá tett ez az eszmecsere! Izgatott, vajon mit mond a statisztika (amiben - állítólag - meg lehet bízni)? Kíváncsiságom miatt, valamint azért, mert a Win7 "Snipping Tool"-ja mindig lenyűgöz, valahányszor használom (ezért szeretem használni), "kivágtam" a statisztika oldal all time favourite-bejegyzés nézetét:


Ebből kiderül: kimagaslóan a legtöbben egy 2008. decemberi bejegyzésre kattintottak. A következő poszt a sorban csak kicsivel több mint a listavezető megjelenítés felét tudta produkálni. Onnantól nagyjából egységes a mezőny, a következő 8 bejegyzés "listavezetője" és az utolsó között a különbség csupán 28. Ha megfontoljuk, hogy az első és második legtöbbször kattintott bejegyzés közötti különbség 61, a következő nyolc elsője és utolsója közötti azonban csupán 28, joggal föltételezhetjük: az első poszt valamiért nagyságrenddel több kattintást eredményezett. Vajon miért?
(Be kell vallanom valamit! Az egész úgy indult, hogy tényleg kíváncsi lettem a statisztikára [meg tetszik a "Snipping Tool"], de amikor elkezdtem komolyabban nézegetni az eredményeket, az olyan volt, mint amikor "törökgáborelemez", s attól teljesen behaltam.)
Szóval, miért kattintanak annyian az "Expatriótá"-ra? A címe miatt, fölteszem. Mert erre a blogra a barátaim, ismerőseim, családtagjaim járnak, a Facebookról ismerősök, azok, akik más, hasonló témájú blogokról jönnek át, azok, akik a barátaim/ismerőseim/családtagjaim blogjairól érkeznek, no és vannak azok, akiket valamilyen weboldal "irányít" ide: hivatkozó webhelyek, URL-ek. S azt hiszem, ők a többség. Az "expatrióta" valószínűleg olyan hívószó, ami sokakat elér a hivatkozó webhelyekre/URL-ekre látogatók közül. Meglehet, nagy többségük soha nem néz vissza, mert az "expatriótaságon" kívül más nem érdekli itt.

Ez a statisztika-izé, basszus, ez egy állatira érdekes dolog! Penig eddig azt hittem: parasztvakítás, nem egyéb! Most meg hirtelen annyi egyéb információ tűnik föl ezen a nyomorult diagrammon, hogy alig tudom befogadni! A fiam beszélt nemrég egy ilyen tantárgyáról, s én meg azt hittem, száraz anyag. Dehogy! Bocsi, S.! Mert mennyi szempontot figyelembe lehetne venni! S mennyi, hirtelen észrevételt tenni! Pl. meg lehetne nézni, hogy a képekkel illusztrált posztok népszerűbbek vagy a sima szövegesek? A retorikailag kifinomultak vagy az összegyakottak? Van-e tematikus rendeződés? Mi az időbeli szórás? Van-e különbség a hétvégén és hét közben posztolt tartalmak között? Miért van az, hogy egy 2008-as bejegyzést követően csak 2010-es írások vannak a Top 9-ben? Mi az, hogy Top 9?? Miért nem 10 vagy akármi?
S miért van, hogy sem a kommentekben emlegetett "kedvencek", sem az én favoritjaim nincsenek a Top 9-ben?!

Lássunk hát színről színre! Barátaim, ismerőseim, családtagjaim, máshonnan ide kattintók, mindenki! Kérlek benneteket, írjátok meg, posztoljátok, kommenteljétek, tudassátok, melyik a kedvenc írásotok (1-10)! Teszteljük le a statisztika-oldalt! 


UPDATE:
Hogy mennyire megbízható ez a statisztika. Arról. Meg arról, hogy ha lementesz egy képernyőt, akkor az le lesz mentve. V.ö. "Snipping Tool"


Hogy lett a 147-ből 129 órákkal később?!?!

2010. december 20., hétfő

"KÉRÉS"

Állatira elmaradtam a kommentek megválaszolásával, bocsi! Mivel már látni sem bírom az előttem lévő vizsgadogákat, pótcselekvésként írtam néhány választ. De lehet, hogy valami kimaradt, mert a régebbieket nem mutatja a blog.
Ha valakinek tartozom, kérem, jelezze! Köszi!

Most pedig egy utolsó nekirugaszkodás: kijavítok még 20 dogát! :-(

"NA, VAJON MI LESZ?"



Ahogy az várható volt, a dél-koreai hadsereg ma délután elkezdte a napokkal ezelőtt elhalasztott, néhány órás éles lőgyakorlatot Janpjang szigetén, amelyet néhány héttel ezelőtt észak-koreai ágyútűz ért. A gyakorlat során a tengerbe lőnek különféle fegyverekkel, kb. 10 kilométerre délre a tengeri határtól. A tévében órák óta ez a téma, ugyanazokat a képeket mutatják, és párhuzamosan a Biztonsági Tanácsbéli fejleményeket, illetve azok hiányát.
Itt meg azt magyarázza az Észa-Koreát megjárt Bill Richardson, volt amerikai ENSZ nagykövet, hogy találkozott a DMZ-ért felelős északi főtiszttel, akivel megállapodtak abban, hogy "forródrótot" hoznak létre a két hadsereg között, s bár az északi főkatona nem válaszolt közvetlenül arra a kérdésre, hogy mit tesznek, ha a déliek megtartják a lőgyakorlatot, Richardson beszédesnek tartja magát a tényt, hogy nem vágta rá a csávó, hogy akkor ők is lőnek. Ez, szerintük talán annak a jele, hogy egy csöppet visszahátráltak az északiak a  még tegnap is használt, rendkívül ellenséges retorikától.
A tévében továbbra is megy a tudósítás a fejleményekről, de alapvetően nyugodtság van.


UPDATE (16.32):
Jaj, ez nagyon aranyos: az északiak bejelentették, hogy az előbb emlegetett Richardson - aki a legújabb hírek szerint azt is elérte, hogy az északiak visszaengedjék a nukleáris programokat vizsgáló ellenőröket - valójában azért jött, hogy ajándékot hozzon az ország vezetőjének, Kim Dzsong Ilnek. Vajon mit vitt neki? Egy rendes öltönyt? Egy Ray Bant? Egy raklap Laphroaig-ot?

2010. december 19., vasárnap

"IDENTITÁS"

Az egyik boltban, itt a faluban, van egy hentes gyerek, aki már hetek óta nem tudja földolgozni a nemzetiségemre vonatkozó információt. Pedig igyekszik ő, szó se róla, nem az a "hanyattdőlős" fajta, minden alkalommal megkérdezi ... Ma negyedszerre futottunk neki. Eddig háromszor simán megkérdezte, hogy "honnan is?", aztán nyugtázta: "ja, vágom, Hangári". Ma újított: bepróbálkozott Szingapúrral. Hogy akkor én volnék a szingapúri csávó, ugye? Annyira meglepett, hogy épp ezt kérdezi, hogy szingapúri-e vagyok, hogy elsőre nem is tudtam lekövetni. A koreai nyelv számomra (egyelőre!) süppedékes talaján állva némi mocorgást és egy második kérdést igényelt, hogy fölfogjam: tényleg ez itt a kérdés, "szingapúriságom". A nyelvi bizonytalanság mellett az is félrevezető volt, hogy egyfajta magabiztosság sugárzott belőle: meglehet, háromszor kifogtam rajta, de most már nem bujkálhatok előle, én, a szingapúri - ez volt az arckifejezésében. "Nem, nem szingapúri", tértem végre magamhoz, "hanem magyar". Még mindig. "Áh, tényleg, Hangári", valami ilyesmi volt a reakció, s nyilván csak azért nem csapott a homlokára, mert épp egy komoly késsel szelte nekem a "számgjapszál"-t.
Hazafelé, a bevásárlószatyrot lóbálva, próbáltam megfejteni, miért épp szingapúrinak gondolt. Aztán rájöttem: valószínűleg rémlett neki valami "H" betűs ország, így összekeverte "Hangárit" Hongkonggal (annak mégis több értelme van!), aztán Hongkongot Szingapúrral. Végtére is ugyanott van mind, valahol lent, délen, közvetlenül Honduras és Haiti mellett.

Egyébként Szingapúr lakosságának 42%-a valóban külföldi (ha lehet hinni a Wikinek), ám a nagy többség kínai, maláj, Fülöp-szigeteki, észak-amerikai, közel-keleti, ausztrál, bangladesi és indiai, s az elenyésző kisebbség európai. (Egyébként rég megbántam, hogy ezt a mondatot így kezdtem fogalmazni! Olyan, mint egy helyesírás-dolgozat rémálom [ami meg, basszus, nem is tudom, hányas összetétel, s hogy hová kell a nyomorult kötőjel, és mit kell különírni, de nem nézem meg, csak azért sem!]) És juszt sem írom át a mellékneveket főnevekre, és nem vagyok hajlandó megnézni azt sem, hogy kell valójában írni a Fülöp-szigetekit! És azt sem ellenőrzöm: hogy kell írni azt, hogy "csak azért sem", mert én csak annyit akartam mondani, hogy Szingapúrban kurva kevés fehér ember van, én meg - szerintem - nem nézek ki se kínainak, se malájnak, de még [direkt!] Fülöp-szigetekinek sem! Az Osiris egyébként is a másik szobában van.

Ha meg azt mondjátok, megérdemli a sorsát az, aki ilyen helyesírási baromságokon töri a fejét, amikor nagyon egyszerű dolgokat akar mondani, azt kell mondjam: igazatok van ... legyen az illető szingapúri, magyar, bangladesi vagy - csak azért is - Fülöp-szigeteki.

Megnézek egy filmet.

2010. december 18., szombat

"MELLESLEG"

Mivel az orvostól rekordidőn belül szabadultam, bementem Gvángdzsuba. Ez az a város, amiben én is lakom, csak a legszélén. A város, itt, egyébként, a következő városig tartó - gyakran lakatlan vagy ritkán lakott - területet jelenti. Gvángdzsu voltaképp egy irdatlan nagy falu. Reménytelenség árad minden négyzetméteréből. Persze, a koreaiak idővel ebből a szarból is várat építenek, de jelenleg még inkább szar, mint vár.
Tavaly azért épült itt egy E-Mart, benne Food Court, kávézók, üzletek ... Itt kötöttem ki az orvos után, s ezt ettem:






Kínai, ahogy azt a koreaiak elképzelik. Eszméletlen csípős leves kagylóval, rákkal, polippal (igen, az ott egy polipkar, ami kifelé meredez), zöldhagymával a tetején. Mellé panírozott setéscsíkok édes-savanyú mártásban. Hátul van még egy kevéske sárga retek, amit szójaszószba mártogat az ember. Ha az ember begyűr egy ilyen "dzsampongot" (ez a leves, tésztával), folyik az izzadság mindenhol ...! :-) Egyszer majd megírom, miért gondolom azt, hogy a koreai konyha egyszerre olyan, mint "Dirty Harry" és "Csocsoszán", mindenesetre a mai menü közelebb volt Harry-hez. 
A "falu" meg így néz ki egy piros lámpányi várakozás alatt:




"HÁZIORVOS"

Ma villámlátogatást tettem a - nevezzük így - háziorvosomnál. Szerencsére nincs semmi bajom, csak elfogyott a hazulról hozott állandó gyógyszerem, s most föl kellett íratni itt. Nem először járok nála: tavaly menet közben derült ki, hogy a két félév közötti elfoglaltságok miatt nem tudok hazamenni, s így elfogyott a fél évre kiporciózott gyogyó. Az első vizitnél aggódtam egy csöppet, mert például fogalmam sem volt, hogy itt léteznek-e ugyanazok a gyógyszerek, mint amiket otthon rendelnek az embernek, vagy hogy bemondásra fölírja-e nekem a kért anyagot. Kellemesen csalódtam: mindkét szer ismerős volt neki, és miután elmondtam, mi a helyzet, egy rapid vérnyomásmérés után már a kezemben is volt a recept. No, azóta, ha megszorulok, mindig hozzá megyek. Na, de hadd mondjam el a mai látogatást, ami bizonyos értelemben tegnap este kezdődött. A rendelő itt van a "faluban", néhány száz méterre a lakástól, ebben az épületben, a másodikon:



 Elég praktikusan van ez kialakítva, mert lent van egy gyógyszertár, fönt az említettem rendelő, s valahol az épületben még van egy fogászati klinika is. No, tegnap este a gyógyszertárba tértem be valami apróságért, s ha már ott voltam, megkérdeztem az ismerős patikuslánytól, vajon rendel-e a doki szombaton. Kicsit megütközve nézett rám, aztán azt mondta: "Természetesen rendel szombaton." Aztán egy kicsivel később azért hozzátette: "Azért figyeljek, mert szombaton csak 3-ig tart a rendelés." "Csak", mormoltam én meg magamban, neki meg elmondtam, hogy a hétvége az nálunk, Magyarországon munkaszünet, csak azért érdeklődtem. Erre ő meg, hogy az orvosok meg a patikusok nagyon be vannak fogva: ő például minden szombaton 5-ig dolgozik, de nyáron kivehet 3 nap szabit. Olykor ötöt, tette hozzá, mosolyogva. Édes istenem, azért ez durva! Mindenesetre tegnap este már tudtam: ma háromig mehetek a háziorvoshoz. Minden látogatás ugyanúgy zajlik: az ember fölmegy egy lépcsősort, és belép egy váróba, ami úgy fest, mint egy kicsi, de otthonos nappali. Körben pamlagok, a falon tévé, ingyenes víz- és kávégép oldalt, s csak onnan tudja az ember, hogy orvosi rendelőben van, hogy jobbra egy pult mögött két, színes egyenruhás hölgy ül. Most már tudom a protokollt: az ember leadja a biztosítási kártyáját, benyomják a számítógépbe, a következő pillanatban megjelenik az orvos monitorján. Ma a dzsekimet sem tudtam levenni, máris szólítottak - de eddig sohasem kellett 3 percnél tovább várnom. Ilyenkor az ember behalad a dokihoz, aki ugyan tud angolul, de szigorúan koreaiul köszön, s én is így viszonzom. Óvatosan ülök le a székre, s közben már mondom, hogy a szokásos gyógyszerekre volna szükségem, de nem is nagyon kell, mert látja már a monitoron, miért szoktam jönni. Azért ereszkedem óvatosan a székre, mert eddig már háromszor fordult elő, hogy mire a fenekem a műbőrhöz ért, a doki már el is búcsúzott tőlem, az meg egy hülye szitu, úgyhogy mostanában óvatosabb vagyok. A nővér már méri is a vérnyomásomat, s mivel a szerkezet össze van kötve a doki számítógépével, ő már látja az adatokat, mire lekerül a mandzsetta. Bólogat, no igen, igen, akkor fölírok két havi adagot. Nem tudom, mi lehetett ma vele, valamiért nagyon le volt lágyulva, legalább három mondatot mondott angolul mielőtt koreaiul elköszönt. Közben lenyomta az "Enter"-t. Na, gondoltam, jól eldumáltunk, s ha le is ért az alfelem a műbőrre, nem pállott be, szerencsére. Megköszöntem, elbúcsúztam. A doktor "Enter"-ére a váróban kinyomtatták a receptet, mire kisétáltam, már ott várt. Vizitdíj: 3.600 von, mintegy 600 forint. Kezemben a recepttel lehaladtam a gyógyszertárba, ahol legott megkaptam az anyagot azzal, hogy mivel a doki 2 havi adagot írt föl, két szem gyogyóért majd vissza kell jöjjek, mert az jelenleg "nem elérhető". OK, majd jövök. Nem adnak nyugtát, számot, nem kérnek semmit  - tudják, mivel tartoznak, ide fogják adni, s nem kérik majd, hogy igazoljam, jogosult vagyok-e.
A korábbi tapasztalatok birtokában ma elhatároztam, hogy stopperelem az orvos-beteg találkozást. Amikor beléptem az épületbe, elindítottam az órát: bejelentkezéssel, orvossal "dumcsizással", receptátvétellel, fizetéssel, receptkiváltással, fizetéssel 6 perc 35 másodperc. Ennyi idő alatt jutottam hozzá a gyógyszerhez, amit évek óta szedek - vagyis nem kellett föltalálni a spanyolviaszt. Megjegyzem: javítottak az idejükön, mert legutóbb bőven 7 perc fölött voltunk! (Csak akkor nem írtam meg.)
Egyébként a gyógyszert nagyjából fele annyiért kapom, mint Magyarországon (hála a biztosításomnak) - inkább csak valami megszokás az, ami miatt otthonról is hozok szert.
Leszögezném: az, hogy orvosok és gyógyszerészek heti hat napot dolgoznak, szerintem, nem egészséges. De hogy állati kényelmes, az biztos!
És még egy dolog: az orvos-beteg találkozás témájában olyannyira érintett Magyarország, azt hiszem, ezen a ponton tanulhatna.

2010. december 15., szerda

"RÁLÁTÁSOK"



Észak-koreai támadásra készítik fel a dél-koreaiakat

2010. december 15., szerda, 9:15

Dél-Koreában az ország történelmének eddigi legnagyobb polgári védelmi gyakorlatát tartották szerdán, amelyen egy esetleges észak-koreai légitámadásra készítették fel a lakosságot.


Polgári védelmi gyakorlatot tartottak szerdán kora délután Dél-Koreában, országszerte megszólaltak a szirénák, a polgároknak a legközelebbi menedékhelyekre kellett menekülniük tizenöt percre. Közben egy tucat vadászgép emelkedett a levegőbe észak-koreai légitámadást szimulálva. Szemtanúk szerint a dél-koreai városok utcái pillanatok alatt elnéptelenedtek, leállt a forgalom.
Az iskolai tanítást is felfüggesztették, a tanároknak és diákoknak egyaránt a kijelölt menedékhelyekre kellett sietniük. A magasabb épületek lakóitól azt kérték, a lift helyett inkább a lépcsőt használják a meneküléshez. Hét szöuli metróállomáson tűzoltók, katonák és kormányzati tisztviselők bevonásával gyakorlatoztak. Az akció miatt a hajó- és légiforgalom nem állt le, de az autópályákon haladó autósokat arra kérték, hogy lassítsanak le.
A Nemzeti Válságkezelő Hivatal (NEMA) közlése szerint ilyen átfogó evakuációs gyakorlat most először volt azóta, hogy 1975-ben elfogadták a polgárvédelmi törvényt. Szöul eddig csak jóval kisebb, mindössze a szirénákat megszólaltató akciókat szervezett, amelyekről a lakosság többnyire tudomást sem vett.
A szerdai polgárvédelmi gyakorlat keretében a NEMA munkatársai ellenőrzik többek között azt is, hogy az országszerte kijelölt, összesen 25 724 menedékhelyen megfelelő túlélő-felszerelés áll-e a lakosság rendelkezésére.
Észak-Korea a harmadik atomrobbantásra készül
A mostani különleges művelet célja, hogy a polgárok hatékonyan meg tudjanak küzdeni egy olyan helyzettel, mint amilyen Jonpjong szigetének ágyúzása is volt novemberben. A lakosságot egyre inkább aggasztják az észak-koreai provokációk - olvasható a NEMA közleményében, amely a nem szűnő észak-koreai katonai fenyegetésre, a vitatott tengeri határ térségében kialakult feszültségre, illetve egy harmadik föld alatti atomkísérlet eshetőségére hívja fel a figyelmet.
A Csoszun Ilbo című dél-koreai lap azt írja szerdán hírszerzési forrásokra hivatkozva, hogy Észak-Korea tavaszra fejezi be az előkészületeket a harmadik atomrobbantáshoz az ország északi részén fekvő nukleáris gyakorlóterepen, ahol javában fúrják az ehhez szükséges egy kilométer mély aknát.



Ezt olvasom egy magyar újságban. Ha volna hozzátartozóm Koreában, azonnal nyúlnék a telefon után, s kérdezném: "Mi a fene van?! Jól vagy?" Hozzátartozóm ugyan (jelenleg) nincs Koreában, ám én is "hozzátartozó" vagyok, ráadásul ITT, ezért a következőket szeretném közölni:

1. A mai nap olyan volt itt, mint az összes többi. Semmi, de semmi nem történt.

2. Vizsgáztattam a Szöultól kb. 50 kilométernyire lévő jongini kampuszon. Jelentem, esemény nem történt. Egy-két tanítvány zavarba jött a kérdésektől, de ez aligha az északiak műve. Nem tanulták meg a nyelvtörténetet. Pont.

3. Nem hallottam szirénát, nem kellett elhagynunk az épületet. Elmentem ebédelni, akkor mégis elhagytam a "bázist", de önszántamból. Az ebéd jó volt - egyébként. Jukkedzsáng (húsos, zöldséges, paprikás-erős leves), halszeletkék panírozva, tofu, kimcsi. Nem nagy izgalom, ha szabad így fogalmaznom.

4. Ma többször mentem le-föl a lifttel: soha nem kellett lépcsőznöm, ami szerencsés, mert a 15-iken lakunk. Hú ...!

5. Aztán bementem a Bundáng nevű lakótelepre: nem néptelenedtek el az utcák. Az emberek jöttek-mentek. A Homeplus nevű áruházban nyoma sem volt semmiféle extraordinatirásnak.

Ha valami történt itt, azt mi, akik itt vagyunk, nem vettük észre.

Ha MÉGIS történne valami, asszem nem vagyok fölkészülve ...

2010. december 14., kedd

"PARA"

Hú, az elmúlt néhány napban volt belőle rendesen! Mármint parából. Úgy kezdődött, hogy olykor be tudtam lépni a blogra, máskor meg nem. Gondoltam, valami izé, fönnakadás. Aztán néhány nappal ezelőtt egyik pillanatról a másikra, ha lehet ilyet mondani az előzmények után, egyszerre behalt a blog. Vagyis rendre azt írta ki a böngésző, hogy átmenetileg nem elérhető. Az ember ilyenkor megpróbálja a többi böngészővel, hátha, de semmi ... Sőt, az is kiderült, hogy az általam követett blogger/blogspot helyek is meghaltak ... legalábbis nekem. Ment ez így néhány napig, gondoltam, majdcsak megjavul. Nem, és nem. Sőt, elpusztult az iGoogle oldalam, és a Desktopról is eltűntek tartalmak. Na, akkor kezdtem valóban parázni! Letiltottak! Vazze, ezek engem letiltottak! Vazze, személy szerint engem letiltottak! De kik?! Elkezdtem keresgélni a neten. Semmi, senki nem panaszkodott. Baszki, tényleg rámszállt valami izé, szervezet ... gondoltam. Túl sokat pofáztam Koreáról vagy mi a csuda!?
Kétségbeesésemben írtam néhány barátnak: vajon ők látják-e a kérdéses blogokat. Sajnos, látták, hát bele kellett törődnöm: nálam van a baj. De mennyire nálam?
Balázs, szerencsére, kisegített! Fölkutatta az általam föl nem lelt, vonatkozó információt. Kiderült valami, amitől még inkább megneszültem! Tucatjával érkeztek a bejelentések a Google-hoz: mindenki Dél-Koreából panaszkodott, s mindenkinek ugyanaz volt a szolgáltatója ... mint nekem. Na, kafa! A Google szerint általában politikai okok miatt dönt úgy egy szolgáltató, hogy bizonyos elérhetőségeket letilt. Még jobb, gondoltam, mivelhogy itt amúgy is van egy kis háborús hangulat, hát akkor így kezdődik ... Letiltanak. Aztán majd elkezdenek lőni vagy mi a fene! Közben írtam is volna, meg szerettem volna elolvasni, mit írtak a követett blogokon. Elvonási tünetek vagy mi a csuda ... Azért elküldtem a magam kis hibajelentését, hátha segít, de nemigen bíztam hozzá! Ajánlgatták, hogy állítsak be vmi proxy szervert, de mire megértettem volna, mi az a proxy szerver, már változott a helyzet: föléledt az iGoogle. Mivel sejtettem, hogy ezek kapcsolatban vannak, finoman rátapicskoltam a blogomra ... láss csudát, bejött! Azóta látom magamat, és végre olvashatom a többiek dolgait!
Azért valamit megjegyeznék: nagy elkeseredésemben írtam egyet a blogger "Súgó"-jára. Megkérdeztem: ha két játékos van, a blogger meg a szolgáltatóm, az SK, s az egyik ártatlannak mondja magát (blogger), miért ne kérdezhetném meg a szolgáltatót, hogy akkor mi a fene van ... Egy bizonyos értelmezés szerint erre javult meg ...

Mindazonáltal, Balázs, köszi!

2010. december 5., vasárnap

"TARTOZÁS"

Nem feledem: tartozom egy sereg válasszal a kommentjeikre. Azt sem, hogy megígértem: elmesélem, hogyan találkoztam I Bjang Han-nal (Lee Byung Hun):





De tartozom egy mesével a Keleti tengeren elejtett sziklamorzsák ügyében is.



Ott, a kép közepén az a csöpp kis kiemelkedés a diszkurzus tárgya.



Közelebbről így néz ki a Google Földben. Liancourt Rocks, olvashatni. No, erre mindkét (legközelebbről) érdekelt (Japán, Korea) hörög, mint egy francia bulldog. Mert ők másképp tudják.




Még közelebbről: ez az a néhány kő, amin marakodnak. Vagy?


S az sem ment ki a fejemből, hogy folytatást ígértem a koreai temetkezési szokásokról.




Csak közben annyi minden történt ... de ami késik, nem múlik ... remélem! Holnap vasárnap, elvileg szabadnap.

"HUFS NAPTÁR"

Az egyetemünk (Hankuk University of Foreign Studies - HUFS) minden évben megjelentet egy naptárt. Hónapok, hetek, napok, meg persze a nemzeti ünnepek és az egyetemi év legfontosabb eseményei: szünnapok, vizsgaidőszak, effélék. És persze képek minden második oldalon. Évek óta bámulom az egyetemünkön tanított nyelvek országairól készített képeket, s mindegyre hiányoltam a miénket! No, de eljött a mi időnk is! Ma megkaptam a jövő évi egyetemi naptárat két méretben: asztalra helyezhető kicsi, meg falra aggatható nagy formátumban. Már a 12 képet mutató kezdőlapon is gyanús volt az első fotó, de januárra fordítva megjött a bizonyosság: Hungary - Goulash! S hozzá még az, hogy a hagyományoknak megfelelően, a hónap napjait magyarul írták be a naptárba.



Szerintem most tekintsünk el attól, hogy ez nagy valószínűséggel babgulyás ahogyan azt egy osztrák séf elképzeli, s örüljünk a ténynek: sok ezer HUFS-os ezt a képet bámulja majd egy hónapig. Üröm az örömben, hogy január itt holtszezon, s legfönnebb azért néznek majd rá a naptárra, hogy lássák, mennyi telt el az olyannyira értékes szünidőből. Mindenesetre ott vagyunk, ha mással nem, hát a gulyással. Egyébként a társaság nem rossz:


Paella Spanyolországból.



Bibimpap Koreából. És a többi ...
Szerintem a nemzet fölemelkedése onnantól számítható, amikor Magyarországról nem csupán a gulyás jut az emberek eszébe. Addig meg legyünk büszkék erre. Ez sem rossz ...!