SK: "LEVÉL"

2010. október 8., péntek

"LEVÉL"

Szia!
Ha lenne a hangulatjelek között valami nagyon gyászosat kifejező, akkor most azt tettem volna a sor elejére.

Ma Ajkára mentem be, Devecser helyett, a bankokba: "X és Y". Már nem akartam tovább halogatni. Visszafelé nem aludt a kisördög bennem, a helyzet se látszott vészesnek a 8-as útról, így bementem Devecserbe, amit elsőre ki akartam kerülni. Bár ne tettem volna!!! Már a vasúti átjáró után megfordultam volna, ha lett volna rá mód. Vagy az iszonyú vörös, ki tudja, milyen mély trutymó, vagy az út szélén álló járművek (többnyire mentőalakulatok járművei) miatt nem lehetett megfordulni. A "Fekete Farkas" előtt volt egy hely, oda álltam be. Megvettem a gyertyákat és jöttem volna, ki, menekültem volna, de csak rendőri segítséggel sikerült kikecmeregnem a kutyaszorítóból.

Leírhatatlan, szívszorító volt a látvány! Egészen a templom előtti térig jött fel az ár mindent beborítva vörösiszappal. Az alacsonyabb építésű házak ablakának a felső széléig ért az áradat! Kerítéseket vitt el, a gumijavító előtt pedig akkora kráter keletkezett, hogy egy autó belefért volna!!! A park fáinak törzsén még ti is fogjátok látni, hogy 2-3 méter magasan jöhetett az iszap. A bokrok letarolva. Az utcán a bútorok, kerékpárok, tűzhelyek és még ki tudja,, miféle holmi a házak előtt magas kupacokba rakva tornyosult! Az elszállításuk markolós nagy teherautókkal éppen akkor folyt. Mindenhol rendőrök (géppisztollyal) - az éjszakai tolvajlások miatt -, vöröskeresztes és más hivatalos emberek ügyködtek a legkülönbözőbb primitív "mentési" felszereléssel. A magyar nyomor. Nyomor a nyomorban!

Egyedül a segíteni akarás és az adakozás példás ebben a nagy szerencsétlenségben!

Feldúltan értem haza. Mennyire más képen látni a bajbajutottakat, mint ott szagolni azt a speciális összetételű levegőt, látni a megtört, szorongó, fásult embereket! Egyesek, mielőtt kocsiba szállnának, a gumicsizmát utcai cipőre cserélik. Mindenki speciális arcmaszkot visel!!!

TANULSÁG: ezentúl Pápára járunk vásárolni, ha nagyon szükséges. Devecsert messze el kell kerülni! Még így is félünk a porszennyeződéstől!

A jövő hét elején Pesten leszek.

Vigyázzatok magatokra! Írj!

Puszillak benneteket: A.

Az előbb kaptam ezt a levelet Édesanyámtól. Szinte változtatás nélkül másoltam ide. Nem elsősorban a benne leírt tények miatt - aligha van ma az országban és a Magyarország iránt kicsit is érdeklődők közt olyan, aki ne hallott volna arról, mi történt néhány nappal ezelőtt Veszprém megyében. Nem, nem ezért, a híradás igényével, másoltam ezt ide.

Én is olvasom a híreket, döbbenettel nézem a képeket a katasztrófáról, amely kilométerekre történt attól a kicsi falutól, ahol Édesanyámék laknak. Megrökönyödve ismerem föl a házakat, útszakaszokat, jellegzetes épületeket, dombokat, hidakat, melyeken magam is jártam nemegyszer. S közben arra gondolok: ha aznap nyitva tart a levélben is emlegetett gumiszerelő, s Édesanyámék nem kényszerülnek későbbre halasztani a javítást, őket is óvatlan érhette volna a talán órákkal (percekkel?) később ott hömpölygő víz és iszap. De nem, még csak nem is ezért, a távoli, mégis személyes érintettség okán kopipésztelek.

Hanem azért, mert közben az is eszembe jutott: milyen furcsa dolog a média! Ha nincsenek a modern telekommunikációs eszközök, talán hetekkel később, levélből értesülök a történtekről, esetleg telefonon, hangban, röviden ..., másképp aligha lehetett volna legyőzni a több mint 8 ezer kilométeres távolságot! Most meg itt van minden a szemem előtt: a média közelre hozta. És mégis, olyan, mintha valami puha, közepesen hatékony szigetelő réteg választana el mindattól, ami otthon történt. Mintha inzulálva volnék, gondosan leszigetelve, a szó teljes értelmében: tompán jön át a szigetelő rétegen minden inger (úgy tetszik, igaza van Baudrillard-nak az eksztatikus kommunikáció tudatot tompító/lassító hatásával kapcsolatban!), mert a csatorna, melyen keresztül az információt kapom, összekapcsol, ugyanakkor afféle nemvezetőként is működik: összeköt, mégis izolál. Leválaszt, szegregál, kommunikációs gettóba zár, amolyan karanténba, zárdába helyez (v.ö. "to insulate"). Az áramköröket, diódákat, processzorokat, DRAM-ot, memóriát építő félvezetők mintha valóban csak félig vezetnének, s miközben szupergyors, ráadásul multimédiás (!) palackba zárt üzenetek garmadájával árasztanak el, egyszersmind oda is helyeznek, ahová az információs tengeren hányódó palackok tartanak: egy insula-ra, azaz szigetre, még akkor is, ha valójában egy félszigeten, a "Korean Peninsula"-n élek. (A félvezetők félszigetelnek?)

És akkor jön ez a levél, amely ugyanazon a csatornán érkezik, ugyanazok a szemikonduktorok "félvezetik", mégis, elemi erővel hasítja föl az engem körülvevő szigetelő réteget, csupaszolja le az idegrostok "kábeleit", és juttatja el hozzám az üzenetet. Nincsenek, persze, illúzióim: mediált világ ez is, nem szünteti meg az izolációt, mégis, fölfedi talán: van az emberben valami nehezen megfogható, valami alig magyarázható, amit elméletileg megragadni talán nem, vagy legfönnebb amolyan maradékként lehet. Mert ez az üzenet, paradox módon, éppen a közvetlenségével bugyolál be, vesz körül, inzulál, hogy megvédjen attól a tompaságtól, amit az információs szigetre (szigeten) való "kitettségem" okoz.