"EXPATRIÓTA"

Expatriótának lenni annyit jelent, hogy az ember a mindennapi létezés szintjén igyekszik alkalmazkodni egy, a sajátjától többé-kevésbé eltérő kultúrához, s ezt hosszan, kitartóan teszi. Vannak, persze, különbségek. Nem mindegy például, mekkorák a kulturális eltérések. De abban a tekintetben is nagy a szórás, hogy ki mennyire képes az alkalmazkodásra. Vannak, akik minden gond, erőlködés nélkül beilleszkednek, s vannak olyanok is, akiknek nehezebben megy az idomulás. Az előbbire a legjobb példa fiatal indiai kollégám: bő három hónapja van itt, de már hetek óta egy bundangi (Bundang egy Szöultól délkeletre fekvő, városnyi lakótelep) kocsmában tölti a szombat éjszakáit, ahol a helyi erőkkel kvaterkázik hajnalig. Legutóbb, azt mondja, kitárgyalták a koreai popzenét (milyen nyelven vajon?!), majd hajnaltájban Louis Armstrong és koreai popidol-imitációkkal szórakoztatta a cimborákat. Sikersztori. A másik véglet az alkalmazkodási képesség teljes hiánya: szomorú arcú kelet-európai kollégám - még a 90-es évek második felében – egy évig gyakorlatilag kizárólag margarinos és lekváros kenyeret evett, mert 1. a gyomra nem vette be a koreai ételt, 2. annyira béna volt, hogy egy rántottát sem tudott csinálni, 3. takarékossági megfontolásokból nem hozatott pl. olasz kaját sem. Gyakorlott expatrióták a különféle összejöveteleken egy pillanat alatt kiszúrják az ilyen szerencsétleneket és hanyatt-homlok menekülnek, mert ha egy ilyen savanyú képű, nullára amortizálódott ember elkapja például a magamfajtát, órákon keresztül képes nyavalyogni az élet bármely apró dolgával kapcsolatban. Van aztán olyan is, aki nagyon igyekszik alkalmazkodni, talán túlzásba is viszi az idomulást, s akkor meg olyan, hogy is mondjam csak, izzadságszagú [?] lesz a teljesítmény. Egy másik kelet-európai kolléga idéződik föl, talán ’96-ból: az egyetem rektora hívta meg vacsorára a kelet-európai tanszékek oktatóit és a tanszékvezetőket a Lotte Hotel sokadik emeletén lévő luxusétterembe. (Igen, ez még a ’97-es összeomlás előtt volt.) Az asztalon pazar menü, mellette - a hely és az alkalom miatt - kicsit kényszeredett társalgás. Szemben velem tanult kollégám, akitől rengeteg dolgot megtudtam Koreáról, egy idő után kezdett feszültté válni. (Zárójelben: tudnivaló, hogy a koreai etikett értelmében az asztalnál való orrfújás legalábbis illetlenség. A koreai ételek viszont gyakorta nagyon erősek, s a csípős íz és a nyálkahártya-reakciók összefüggését aligha kell ecsetelnem.) Nos, kollégám izgett-mozgott, s a következő pillanatban már láttam is, miért. (Gyengébb idegzetű olvasóimnak most azt ajánlom, takarják el a szemüket vagy a monitort, s használják a „scroll down” parancsot: grafikus részletek következnek!) Először csak egy apró csöpp jelentkezett az egyik orrlyuknál, ami aztán csiga[!]lassúsággal lejjebb s lejjebb szivárgott az ajak felé, határozott nyomot rajzolva a bőrön. A kolléga kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta visszaszívni az anyagot, de a gravitáció kérlelhetetlen következetességgel dolgozott. Egy percen belül az a remény is elszállt, hogy a száraz bőr esetleg fölszívja a cuccot: a ventilláció következtében előálló szortyogó hangok világossá tették, bőven van ott még utánpótlás! Én, érthető okokból, abbahagytam a kaját, meg hát dolgozott bennem a kíváncsiság is: mi lesz a dolog kifutása? Az egyre komolyabb anyagmennyiség a kolléga lélegzésének ütemére hol lentebb ereszkedett, hol meg följebb rántódott, de egyre közeledett a kényes területhez. Emlékszem, arra gondoltam: „töröld le, baszki, azt csak szabad!”, de hogy nézett volna ki, hogy szólok a késő ötvenes férfiembernek, hogy lóg a takony az orrából!? Úgy tűnt, nagyon sok idő telt így el, bár valószínűleg inkább csak percek, végül drasztikus megoldást választott: fölpattant és kirohant, nyilván a mosdóba.
Nos, szerintem én valahol a végletek között vagyok, ami az alkalmazkodást illeti. Igyekszem, de a túlkapásokat próbálom kerülni. A legtöbb dologhoz könnyen alkalmazkodom. Néhány napja P-vel (az indiai) véletlenül (elfogyott az, amit enni akartunk) becsűrtünk egy emberes vacsorát: máj, lép, vese, bél például biztosan volt benne, a többire nem esküdnék.
Persze, nem tagadom, vannak kihívások! A koreai hétköznapok egyik legellentmondásosabb, számomra legnehezebben földolgozható momentuma – kell-e mondanom? – a fürdőszobához kötődik. Van ott valami, amit roppant nehezen veszek be! Egyszerűen nem tudom internalizálni a dolgot! Vágjunk a közepébe, félre az álságossággal, beszéljünk világosan! (A finnyásaknak: „scroll down”!) Az a helyzet, hogy a koreaiak nem dobják a WC-be a használt WC papírt! A lakásokban, az egyetemen, a nyilvános WC-kben többnyire nejlonszatyorral kibélelt vödörben gyűjtik a papírt. Nyilvánvaló eufemizmus ez (papír), mert legyen bár csekély a mennyiség, mégiscsak szart tárolnak a vödörben! ’95-ben egy bundangi panelházban kezdtem. Fogalmam sem volt a szokásról, az csak akkor derült ki, amikor először dugult el a vadiúj lakásban a klotyó. Jött a szakember, vákummal lekezelte, aztán, hogy nem látta a vödröt, jól leteremtett. (Egyébként ugyanezek a szakemberek a szemeteszsákjainkat is áttúrták, s ha nem szelektíven gyűjtöttünk valamit, jött a rovó!) :-) A második dugulásnál rám küldték az egyetemi embereket: hassanak oda, hogy én is raktározzam az anyagot, ahogy minden rendes ember teszi! Szerencsére [?] az újabb zűr előtt átköltöztettek Szöul egyik régi városrészébe. Ott meg az volt a baj, hogy nem volt csatorna, havonta szippantották a cuccot, simán lebuktunk, mi, szubverzívek, de mivel vegyült a lé, mindenki ártatlanul nézegetett. (Itt most jön egy vallomásos rész, aki meg ettől idegenkedik: „scroll”!)
Nos, azt hiszem, tényleg öregszem! A bennem valaha élt rocker lecsihadt, megtörtem, s bármennyire idegen is tőlem a dolog, alkalmazkodom: Barátaim, én gyűjtöm a kakit!