Az ember olykor költözik: új lakásba, mert kinőtte a régit, megtollasodott, hát megteheti ... Vagy épp ellenkezőleg: azért megy más helyre, mert sok a rezsi, nem bírja a törlesztést ... Van aztán olyan is, hogy nem költözik az ember, hanem -tetik: mennie kell a régi helyről. No, nálunk valami efféle történt.
Úgy kezdődött, hogy valamikor augusztusban kaptam egy e-mailt az egyetemtől, hogy lejárt a lakásunk bérleti szerződése, költöznünk kell. A két év alatt belakott, hatodik emeleti, hegyekre néző, már emlékeket tároló lakást kell elhagynunk - esett le lassan. Fogaim közt átszűrve rövid tanácsokat (khm, inkább instrukciókat - asszem elég sok volt a fölszólító mód) adtam, hogy ki kivel mit tegyen, lehetőleg azonnal, majd átmentem konstruktívba: válaszomban elmondtam, hogy legyen minden úgy, ahogy akarják, vagy ahogy lennie kell, ám az új lakás legyen legalább akkora, mint a régi, bla-bla ... szóval, hogy nagyot ne bukjunk. Ment az egyezkedés egy darabig, aztán a régi, megszokott lakótelep mellett döntöttünk: itt minden lakás egyforma (erre még visszatérek), és a környéket is ismerjük. Járt utat ...! Visszaérkezésünk után már csak az időpontot kellett lezsírozni: mikor jó a sulinak, a régi tulajnak, a költöztető cégnek ... mi egy picit itt háttérbe szorultunk. Igy esett, hogy a költözés dátuma 13-a, hétfő lett: másnap egy csomó óra, két nap múlva vizsgáztatás + konferencia, amire késésben voltam a dolgozattal. De nem volt mit tenni, bele kellett vágni.
Amikor a nyáron a járt út mellett döntöttünk, úgy véltem, helyesen "jártunk" el - igaz, a másik lakótelepről nem sok mindent tudtunk, de idő se nagyon volt, hogy információt szerezzünk, hát maradtunk a Dedzsuban, s elpasszoltuk a Sinánt. Az utóbbi közelebb van az egyetemhez, de hát ki tudta, miféle meglepetések vártak volna ott!? Nos, azóta kiderült: ugyanekkora, csak modernebb lakás, két nagy fürdőszoba az egy közepes és egy pici helyett, és ... ó, egek! ... masszírozós, jacuzzi-jellegű zuhanykabin! Az egyetemi adminisztráció koreai tagjai azóta is szánakozással néznek rám, amikor fölmerül: direkt a Dedzsuban maradtunk a Sinán helyett, míg tanultabb külföldi kollégáim hol a hülyéknek kijáró elnézéssel tekintenek rám, hol némi káröröm ül ki az arcukra - kinek mi. A döntés pillanatában, persze, azt sem tudtuk, hogy a Dedzsu lakótelepen megkapjuk azt, az autóútra néző, tehát zajos, a telep elején álló épületben lévő, tehát a többi házra néző (panoráma, óh!), 15. emeleti, tehát zárószinti, azaz huzatos, nyáron meleg, télen hideg, monszunban csöppet beázó lakást, amelyet román kollégám 2 nap alatt kellett elhagyjon július elején, mert a tulaj el akarta adni. Nem pörög a lakáspiac?!
Hétfő reggel aztán megjelent a költöztető brigád: két férfi meg egy középkorú asszony. Volt náluk egy halom csomagolóanyag, pillanatok alatt dobozzá hajtogatható műanyag lapok (dögivel), a kényesebb tárgyak burkolására szolgáló, szőnyegszerű anyagok, guruló raklapok, no és, nem utolsósorban egy hatalmas tekercs buborfólia. Ebből aztán mira pillanatok alatt lenyúlt vagy 10 métert, s onnantól napokig ezt pukkantgatta. (Ami azt illeti, az akció olyan jól sikerült, hogy decemberig biztos kitart még neki ez a pukkantós izé.) A költöztető nem szószátyár fajta - kellett levonnom a következtetést az első 30 perc után -, viszont állati hatékony! Alig fordultunk kettőt, már szinte minden össze volt pakolva: a néni buborba csomagolta a konyhai dolgokat, a pasik dobozoltak és szőnyeggel vonták be a bútorokat, ragasztottak, kötöztek, egyszóval ment minden, mint a karikacsapás. Azért akkor egy kicsit meglepődtem, amikor elővarázsoltak egy vastag anyagból készült képződményt, ami szakasztott akkora volt, mint a mosógép, s ráadásul épp olyan alakú is, úgyhogy csak ráhúzták, rátekertek vagy 3 méter ragasztószalagot, aztán mehetett is föl a cucc a platóra, ami egy 6 emelet magas, tűzoltólétraszerű izére volt biggyesztve: ez vitte le a dolgokat a nappali ablakán/ajtaján át.
Ez is őrült gyorsan ment: nem volt liftbe szuszakolás, emeld meg, gurtni, mifene - csak földobálták a dolgokat erre a platóra, aztán gyerünk lefele. Addigra az egyik pasi már lent volt, ő nyomta be a dolgokat a teherautóba (a sofőrrel karöltve), a másik csávó meg fönt pakolt, a néni pedig asszisztált. Néhány személyes dolog maradt csak ránk, meg az utolsó pillanatig fönntartott internet hozzáférés a laptoppal, a többit mind elhurcolták. A költözés előtt, persze, megpróbáltam minél több infót begyűjteni. Az volt az eredmény, hogy ezek a költöztető brigádok (állítólag) lefényképezik a lakást, ahogy találják, majd a képek alapján pakolják ki a dolgokat az új lakásban. Mivel a legtöbb lakás ugyanolyan, vagy legalábbis nagyon hasonló, amit a konyhaszekrény bal fölső polcán találtak, azt az új lakásban is oda teszik, amit a nappali fiókjaiban, azt meg, oda. Mivel mi ugyanolyan lakásba költöztünk, csak minden az előző tükörképe, nem volt nehéz dolguk. Fotót nem is készítettek, legfönnebb mentálisat, és séróból pakolták vissza a cuccokat az új lakásban. De: 1. visszapakolták, 2. sok hibát nem csináltak, 3. abból, ahogyan elrendezték a dolgokat, sokat tanulhattunk. (A néni pl. a maga módján rendezte be a hűtőt: nem oda tette a dolgokat, ahol találta, hanem oda, ahova azok, szerinte, valók! Sajnálom, hogy a nagy zűrzavarban nem volt érkezésem lefotózni az ő elrendezését.) Úgyhogy nekünk a végén annyi dolgunk volt csak, hogy a bénán berakott könyveket elrendezzük, a fiókokban összezutyulódott dolgokat rendbe rakjuk, a polcokra visszatett pólókat kisimítsuk.
A hatodikról költöztünk 200 méterre a tizenötödikre - rossz csere -, de ez azt is jelentette, hogy a kiköltözésnél használt daru/tűzoltólétra nem volt alkalmas a beköltözésre, ezért a rövidebb gép elment, s a megfelelő időben előállt a gigadaru/tűzoltólétra, ami a 15. emeletig is hitelesítve van. Három team munkáját, idejét kellett összehangolniuk, mégis csak 15 perces tétlenség lett belőle. Basszus, a koreaiak tudnak szervezni! (Ha akarnak.) (Kitérő: Most kétségesnek tűnik a Forma 1-es pálya befejezése, és az októberi, koreai futam megrendezése. Minden ellenük szól. Mégis iszonyúan meg lennék lepve, ha a megadott határidőre nem készülne el a jelentős lemaradásban lévő pálya.)Szóval mindent visszapakolt a brigád, utána föltakarítottak, hogy a lakást tip-top állapotban hagyják el. Beszarás, valljuk be! A nettó veszteség fájó, bár voltaképp elhanyagolható: az egyik mobiltelefon két akkuja eltűnt, de bízom benne, hogy valahonnan előkerül majd! Más kárunk nem származott a költözésből! A kaland végén tanúja voltam a néni és az egyetemi ügyintéző telefonbeszélgetésének a költözés áráról: 580.000 vont számoltak föl a HUFS-nak, ami nagyjából 100 ezer forint.
