"KUTYAMEGŐRZŐ"

"BENT"

Két napja ki sem mozdultam. Nagyjából 50 órája nem léptem ki a lakásból. Amikor hétfő délután visszafelé jöttem az egyetemről, elhatároztam: most néhány napig nyugi lesz! Leállítom a kocsit a mélygarázsban egy félreeső helyre, én meg maradok a fenekemen és dolgozom. Nem volt ez olyan nagyon komoly elhatározás, amit ne lehetne megszegni, de az az igazság, hogy sem okom, sem kedvem nincs a császkálásra/-hoz. Most épp nincs másutt dolgom. Ami van, itthonról elintézhető. Kint pedig elég hideg van: ma -5, -9 fok van, tegnap esett a hó. Úgyhogy olvasok, írok, rendszerezek, próbálok fölzárkózni a levelezéssel. Úgy is sok a lemaradásom. (Mellesleg már sokszor megállapítottam: olykor csak azért megyek el itthonról, hogy csináljak valamit, nem azért, mert valami halaszthatatlan ügyem akadt. Vagy épp a munka elől menekülök valami ürüggyel.)

Ma eszembe jutott: vajon meddig lehetne ezt csinálni? Meddig maradhatnék itthon anélkül, hogy ki kellene mozdulnom? Az élelmiszerkészleteket fölmértem az imént: 10 napot, két hetet biztosan kihúznék ennyi élelemmel, igaz, komoly kompromisszumokat kellene kötni. Persze, ha nagyon elunnám a rizst, a kimcsit, a rámjant meg a mándut, 800-2.000 forintnyi összegért helybe hozathatnék kínait, koreait vagy éppen japánt, no meg, bármilyen mennyiségben csirkét és pizzát. Ha valamilyen alapanyagban lenne hiányom, csak össze kellene szednem hézagos nyelvi ismereteimet, s hozathatnék szinte bármit a közeli Lotte Martból, mert telefonon vagy akár e-mailben is leadhatnám a rendelést.

(Meglehet, azért morfondírozok most efféléken, azért számolgatok órákat, napokat, mert tegnap megnéztem a 127 óra című filmet. Csak erős idegzetűeknek! Vagy máris megártott a benti lét?!)

Persze, mindez csak teória, mert nem tart sokáig az áldott állapot: hétfőtől dolgozni kezdek, legfönnebb addig maradhatok egy helyben. Az nagyjából 165 óra. Szerencsére az én karom nincs beszorulva.

"NEM LÉPHETSZ KÉTSZER UGYANEGY FOLYÓBA"

Vagy mégis? Én ma elkövettem ugyanazt a gyermeteg hibát! Újra! Pedig megtanultam a leckét, van már tapasztalatom elég, hogy betéve tudjam: soha, de soha ne rendelj olyan ételt, amelyet kerámia vagy fémedényben tálalnak ... amikor nagyon éhes vagy! Tudom, tudom, és ma megint elszúrtam! Az eredmény? Áh, semmi különös - másodfokú égési sérülések a szájban, zsibbadt, nehezen forgó nyelv, zúzott szájpadlás, az ízérzékelés hiánya néhány napig, fogmosás=gyötrelem, szintén néhány napig. Vegyük, mondjuk, a mai esetet: kiéhezve beront az ember az E-Mart nevű áruházlánc "food court"-jába, s a kitett ételminták alapján sietősen kiválaszt egy "polippörkölt zöldségekkel+szójapaszta leves tofuval" kombót. A kiegészítők: az elengedhetetlen rizs, némi retekből készült kimcsi, és egy csipet odeng, ami finom, de nem akarom tudni, miből készül. Elég ártatlan összeállítás elsőre, s ez a kép se igazán árulkodik:

Tudom, látom, hogy forró, de annyira éhes vagyok, hogy egy-két percnyi várakozás után nekiesek. Pedig tudhatnám: az, hogy itt van az asztalon, nem azt jelenti, hogy tálalva van, ez illúzió! Fogalmazzunk úgy: ez az elkészítési fázis utolsó mozzanata, az étel itt még fő! Mert a fölizzított kerámiaedénybe az utolsó pillanatban belerakott nyers összetevők most kapják meg azt a hőadagot, ami ahhoz kell, hogy nyersből éppen csak roppanós "megfuttatottá" váljanak. Nézzétek csak!

Ugye, most már látjátok! Ott a folyó, ugyanegy, s legott belelépek! Csak mert nem tudom kivárni míg kicsit lecsihad a forrás. Higgyétek el: egy falat elég ahhoz, hogy mindent elégessen odabent, utána már mindegy. Hányszor, de hányszor megcsináltam már ...!!

Meglehet, én vagyok papírkutya, de a koreaiak egy ilyen cuccot nagyjából 5 perc alatt tesznek be az arcukba! Nem értem, hogy csinálják! Talán azbeszttel van kibélelve az előkéjük, de én még kiégett szájú koreaival nem találkoztam. Az igaz, hogy ők is sziszegnek, amikor egy ilyen polippörköltet betűrnek, de nem lesz tőle semmi bajuk.

Pák Dzsi Szang (Park Ji Sung/박 지 성), a koreai fociválogatott kapitánya az isten. (Az istennőt Kim Jan Á-nak hívják (Kim Yu-Na/김 연 아), és műkorcsolyázó, valószínűleg nagy "m"-mel. De ez most mellékes.) Pák Dzsi Szangnak van egy elhíresült reklámja (még a vébé idejéből), amelyben rámjant fal, ami egyszerre "hot" mint 'csípős', és "hot" mint 'forró'. Na, valami ilyesmire gondoljatok koreai polippörköltevés ügyében is. Azbesztszáj.

Én viszont itt ülök a gép előtt, az utolsó mondatot pötyögöm, 23.51, lassan el kellene mennem fogat mosni ... "... rémálom az elme utcában ..." Hérakleitosz, óh!

"UNBOXING"

A geekeknek nem kell elmagyarázni, mi ez, de szerintem a magamfajta egyszerű netizen is találkozott már az "unboxing"-gal, azaz a "kicsomagolással". Ennek során valamely szakértő szöveges vagy (mostanában egyre gyakrabban) videós formában úgy mutat be egy terméket (jellemzően valamilyen elektronikus kütyüt: mobiltelefont, e-könyv olvasót, notebookot), hogy az eredeti, gyári dobozban található árut lassanként "kibontja". Először meggusztálja a csomagolást, számba veszi a dobozban érkező tartozékokat, megvizsgálja, értékeli az eszköz anyagát, külső kialakítását, dizájnját, majd tovább halad a beüzemelés, később a belső értékek vagy hiányosságok felé. Egy ilyen leírásból (vagy videóból) nagyon részletesen megismerhető egy-egy kütyü szoftvere, működése, az eszköz előnyei, hátrányai. A végén, rendszerint, ítéletet mond a kidobozoló: mennyire tetszett neki az eszköz, milyen másik, hasonló célt szolgáló masinával szállhat versenybe, s hogy alakul (szerinte) az ár/érték arány.

Nos, most valami ilyen következik, "kidobozolás", de a dobozban nem elektronikus kütyü van, hanem ... bocsássatok meg, egy pillanatra hadd tartsam még fönn a feszültséget!

A kicsomagolás szabályait, természetesen, nem tartottam be. Nem voltam elég részletes, nem mentem végig a kötelező pontokon - ezt nézzétek el nekem. Ez az első ilyen próbálkozásom, ráadásul volt más indokom is, hogy sietős legyek. A videót magam készítettem, s megint kiderült (amit a múltkor már meg kellett állapítanom): képtelen vagyok a multitaskingra! Hogy egyszerre videózzak, sétáljak, kommunikáljak, vagy éppen az egyik kezemmel videózzak, a másikkal meg valamilyen ügyességi föladatot oldjak meg miközben a számmal beszélek ..., nos, ez meghaladja a képességeimet! Nézzétek hát el, ha a fölvétel kapkodós, ha ismétlések vannak, ha makogok vagy nem jut eszembe egy magyar szó, ha fókuszálatlan a kép vagy épp fordítva mutatok valamit. Az igyekezet azért megvolt ...

Szóval, megjött a termék! 19.15-kor adtam le a rendelést, 19.55-kor szólalt meg a kaputelefon. Szombat este van, nyilván sokan rendelnek, de ezzel együtt is elég rossz időt mentek a srácok. Normális esetben 20 percnél többet nem kell várni. A vendéglátó egység egyébként itt van a ház tövében: ha kinézek a mosókonyha ablakán, kis túlzással még azt is látom, hol tartanak egy-egy rendeléssel. Kapucsengő, kiszállító föl, ajtóban átad, fizetek, nála kikészítve a visszajáró. Nyilván siet, hogy javítsanak az idejükön.
No, akkor: unboxing!

A sniccer, vazze, a sniccer! De sokáig tartott, míg rájöttem! Aztán meg nem tudtam megosztani a figyelmemet a telefont tartó jobb kezem meg a retket tartó bal között, úgyhogy fejjel lefelé van az mutatva, meg ugye, a dadogás ... De ez "még kap fogni egy vajszínű árnyalatot"! (Ja, közben lemerült a teló, bocs!)

A "brand" a "Toreore". Elég hülye név egy sült csirkés hálózatnak, de virágoznak, hát, hajrá! Azért rendelek innen a leggyakrabban, mert méterekre vannak tőlem. Megjegyzem: ide is motorral hozza a csávó a csirkét.

A csirke rendben volt! Friss, ropogós, forró, jól átsült, ahogyan kell. Rámentem erősen a combokra, a hát darabkáira, meg egy szárnyra is. Bent van a nyak is. A mell részt nem annyira szeretem. Túl száraz nekem. Egy ilyen adag azért kitart holnapig, hátha sorra kerül a mell is! Bevallom, volt már olyan, hogy a száraz húsa nem tudta kivárni, míg megkívánom - olyankor, fájdalom, megy a "szervesbe".

Ha jól számolom, nagyjából 2.300 forint egy ilyen menü - simán átszámítva a vont forintra. Szerintem ez is rendben van.

Nem mondtam, de ittam hozzá egy "Hite" márkájú sört. Az is rendben volt!

"DIZÁJN"

Már hónapok óta foglalkoztat a gondolat: változtatni kellene egy csöppet a blog kinézetén. Tulajdonképpen egyáltalán nem voltam elégedetlen vele, de időközben új sablonok jelentek meg, a régiekkel meg - amilyen az enyém is volt - nem minden oldalelem volt használható. Meg azt is gondoltam, hogy most szeretnék egy kicsit színesebbet. Tudtam, hogy rizikós a dolog - elsősorban a hozzá nem értésem okán -, no meg azért is, mert nekem nincs szemem ehhez. Annyiféle dolgot lehet állítgatni: színeket, ezerféleképpen, oldalelrendezést, fejlécet, hasábszélességeket, s még ezernyi dolgot. Már ezerszer végigmentem a sablontervező egyes lépésein, próbálgattam a háttereket, a színbeállításokat - végül mindig visszakoztam, nem mertem megtenni a végső lépést. Tegnap este megint végigcsináltam a dolgot. Az világos volt, hogy zöldet akarok, s bár a tegnapi beállításokkal sem voltam maradéktalanul elégedett, végül összeszedtem minden bátorságomat, és lenyomtam az "Enter"-t. Na, ez lett belőle.

Kisvártatva meg is érkezett az első reakció: "Mi ez a ződ?" Na, ja.

Aztán egy beállítás miatt írtam egy szegedi barátomnak, aki eredetileg a blogot kreálta (weboldalakat készít szakmányban), ő meg finoman de határozottan visszaírt: ez így ronda. A színe fos, az állaga meg ... "zöld bringyó", ezt írta. Ha valaki látja, mi van rendben egy weboldalon, s mi nem, akkor az ő!

Bevallom, ma reggel már én sem tartottam annyira állati jó választásnak ezt a hátteret. :-( Amikor aztán a szakember azt írta: randa, elhatároztam, hogy finomítok rajta. Mondjuk, kicserélem a hátteret. A zöld maradna, csak másik ... nem ennyire "bringyó". Neki is álltam keresgélni (persze, szemem továbbra sincs hozzá!), mintha találtam is volna jobbat, ám most a haver által elvégzett finomhangolás miatt (gondolom én) csak részlegesen tudom "átírni" a hátteret. Kafa!

Tudjátok mi jut erről eszembe?

A Die Hard 4 utolsó előtti, leszámolós jelenete, benne a filmben többször elhangzó kulcsmondattal, persze, McClane-től:

A magyar fordításban: "Az első pillanatban jó ötletnek tűnt."

A mondat valószínűleg intertextus. Mintha A hét mesterlövészben mesélné Steve McQueen: Egyszer egy férfi meztelenül beleugrott a kaktuszbokorba. Amikor véresen, összeszurkálva kiszedték onnan és megkérdezték, hogy miért csinálta, csak annyit mondott: Az első pillanatban jó ötletnek tűnt.

"RETORIKA"

Egy ideje tartogatom ezt a gyöngyszemet - nem is egyet, mindjárt hármat! -; s bár először karácsonyi ajándéknak szántam, végül csak most kerül elétek. Egyeztetnem kellett, szerzői jogokat intézni ... tudjátok, hogy van ez.

Már meséltem: az elmúlt félévben nyelvészeti órát kellett tartanom az MA-képzésben, s hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, végül úgy döntöttünk, legyen pragmatika. Talán ez a nyelvészetnek az a területe, amely a legközelebb áll az irodalomtudományhoz. Egy darabig gyűrtük is becsülettel, aztán lassanként mindannyian eluntuk, úgyhogy áteveztünk a stilisztika felé, végül a retorikánál kötöttünk ki. Ez már nagyon a félév vége felé volt, ezért hogy ellenőrizzük, mire is jutottunk tanulmányainkkal, no meg hogy egy kicsit mókásabb legyen az óra, nehéz házi föladatot adtam a három hallgatónak: a megtanult stíluselemek és retorikai eszközök segítségével irodalmi szöveget kellett írniuk. S mint valamely klasszikus retorikai gyakorlatnál, a témát is megadtam: műfaji kötöttség nélkül, de az irodalmi szövegekre jellemző, erős szervezettségű írást kellett prezentálniuk ... az egyetemi kampuszról.

Az utolsó órát aztán azzal töltöttük, hogy megvitattuk, értelmeztük, retorikai analízisnek vetettük alá a műveket. Mondanom sem kell: ez volt a legvidámabb óránk, s talán azt sem, hogy ez volt az egyik legtanulságosabb! Ennyit a kontextusról, s akkor most jöjjenek maguk a művek abban a sorrendben, ahogy az órán elhangoztak. (Az apróbb nyelvtani hibákat és a központozást korrigáltam.)

이 가 영 (Lee Gah Young/I Gá Jang): Pitypang


Egy tavaszon egy kis angyal jött hozzám,
És bennem mélyen helyet foglalt.


Az angyal végtelen érdeklődést és szeretetet kapva,
Az egész világ felé
Szégyenlősen az arcát kinyújtotta.


Az angyalból lett egy gyönyörű virág,
És egy világot várakozott.


Az angyal fehér szárnyát terítve,
Olyan szeretetet ad át, amilyet tőlem kapott.
Bátran repül.




오 선 미 (Oh Sun Mi/O Szan Mi): Ciklus (4 évszak a kampuszon)


Élénk és ragyogó bimbók,
Meg mindenféle nyíló virágok,
Színesen színeződnek
Az egész kampuszon.


Párás monszuni időjárások,
Meg ez utáni kánikulák,
Nyári különös szagában megbabonáznak
Az egész kampuszon.


Elég friss szelek,
Meg fákról lehulló falevelek,
Vidáman táncolnak
Az egész kampuszon.


Felhalmozódó, tiszta havak,
Meg csak akkori téli hidegek,
A múlt egy évre visszagondol
Az egész kampuszon.




정 겨 운 (Jung Gyeo Woon/Dzsang Gja Un): A hangyák háza

Milyen hosszú ez a ház! A hangyáknak a háza. Az ajtaja mindig nyitva van. Csak mi, hangyák tudjuk, hol van ez. Minden irányba néznek a folyosók. A kis utcák különböző tematikus szobákhoz vezetnek, ahová keresni megyünk a királynőt. A föld azonban megakadályoz. Szegény hangyáknak ez a kínzása, az ellensége és a szomszédja. A keserű munka mellett néha járkálnak. Ilyenkor élvezik a szépségét. És közben szórakoznak is, mintha menekülnének az ismétlődő napirendtől. Ebben a házban nincs csendes szünet. Folyamatosan jönnek be új és újabb társaink. Az önző hangyák csak oda járnak, ahova akarnak. Úgy látszik, hogy nem törődnek azzal: hol van a királynő. Végül - több év múlva - már tudjuk, hogy annyi királynő van, ahány hangya ...

"SZTEREOTÍPIÁK"

Üdvözléskor meghajló, szemüket a földre sütő keletiek és egymás szemébe néző, kezet rázó nyugatiak - ugye, ismerős sztereotípia? A gyorsan modernizálódó Koreában ma már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Az egyre nyitottabbá váló országban gyorsan terjednek a nyugati gesztusok, de kétségtelen, az ide érkező nyugati turistát még mindig meglepi az a testbeszédben is megjelenő etikett, amely a hagyományos Koreából származik. Mert bár egyre többször fognak egymással kezet a férfiak (és a nők!), s egyre ritkább a szemkontaktust udvariasságból elkerülő ember, a régi szokások a hétköznapokban azért erősen élnek.

Paul S. Crane, eredetileg 1967-ben publikált, de máig megkerülhetetlen, Koreát bemutató könyve, a The Korean Patterns külön fejezetet szentel a koreai etikettnek. A fejezet elején azt írja: "A koreai a világ egyik legtermészetesebben udvarias népe - amikor betartja az etikettet. A koreaiak nagyon ügyelnek arra, hogy kövessék az udvariassági előírásokat, amikor idegenekkel vagy ismerősökkel érintkeznek." Ez, bármennyit változott is a világ, ma is így van.

Az egyik, idegen szemnek legszembetűnőbb udvariassági gesztus - mégis csak - a meghajlás, bármennyire sztereotip is. Pontosabban az, hogy ott is meghajlással köszöntik az embert, ahol nem várná. Mert ha valamely formális eseményen a felek meghajlással üdvözlik egymást, értjük. Ha a közönséghez szóló ember meghajolva üdvözli az őt hallgatókat, elfogadjuk. Persze, itt is vannak fokozatok: ha a műsorvezető a színpadon meghajol mielőtt belekezd a mondókájába - hát, persze. Ha a híradó bemondói így jelentkeznek be és búcsúznak el - OK. Ha egy tudományos konferencián meghajlással üdvözli kollégáit az előadó - miért ne? Ám az azért mégis meglepő, hogy az egyetemi szemináriumon referátumot tartó hallgató is meghajlással köszönti a többieket.

De, rendben, fogadjuk el: formális keretek között a meghajlás amolyan elengedhetetlen kellék.

A meglepetés akkor éri az idegent, amikor nem várt helyzetekben ugyanezt a testbeszédet tapasztalja. Mert hát, valljuk be, van abban valami érdekes (nyugati szemmel: bizarr?!), hogy az áruházak parkolóházainak emeletein meghajló egyenruhás fiúk/lányok jelzik széles karmozdulatokkal: van, avagy nincs hely az emeleten. De ugyanígy meglepő, hogy a hipermarketek bejáratánál álló biztonsági őrök mély meghajlással fogadnak minden bejövő és kimenő vásárlót. A magunkfajta ilyenkor megneszül. Mert tudja, hogy a koreai udvariassági szabályok szerint ilyenkor a megfelelő viselkedés az, ha az ember tudomást sem vesz az őt meghajlással köszöntő alkalmazottról (látja az ember, hogy száz meg száz koreai halad el egy hajlongó biztonsági ember mellett anélkül, hogy a tekintetét ráemelné), mégis, működnek a nyugati beidegződések. Az ilyenféle visszaköszön, visszahajol - ezzel zavarba hozva a koreai felet.

Crane egyébként leírja: nem is olyan egyszerű ez a meghajlás-ügy! Mert meghajolni csak szépen, ahogy csillag megy az égen, úgy érdemes! Egyébként ne is bajlódjanak vele a külföldiek, mert nem fog menni. (A tanácsa: ne csináljanak majmot magukból a béna hajladozásukkal! Jobban járnak, ha nyugati szokás szerint a partner szemébe néznek, s keményen kezet ráznak vele.) Erre születni kell, vagy legalább kisgyermekkortól gyakorolni! Mert a meghajlás legfontosabb eleme: a kecs! "A tökéletes gesztus során derékból előre hajolunk, a hát egyenes marad, az állat leszegjük, tenyerünket pedig az ülepünkre helyezzük, s mindezt lassú, folyamatos mozgásban tesszük."

Valahogy úgy, ahogy a kvángdzsui E-Mart biztonsági őre csinálta ma:

Egyébként Crane azt is írja: "Az isten háta mögötti falvakban ugyanúgy - mintegy ösztönösen - betartják az udvariassági szabályokat, mint bárhol." Kvángdzsu ...