"CENSUS"

A koreai statisztikai hivatal vasárnap bejelentette: hétfőtől, azaz november 1-től november 15-ig népszámlálást tart. 5 évenként kerül sor efféle összeírásra, s ez a 18. alkalom, hogy elvégzik a cenzuszt. Egyrészt arra gondolhat az ember: a srácok nem nagyon akarják elhúzni a dolgot - ez a két hét ugyancsak kurta időszak! Gyerünk, gyerünk, gyorsan, gyorsan! Ez, persze, nem idegen a koreai kultúrától. :-)  110.000 kérdezőbiztos dolgozik majd az ügyön, de minden háztartásban személyes interjút kell végezni - hát nem egyszerű a föladat! Számoljunk csak: Koreában nagyjából 48.000.000, azaz negyvennyolcmillió ember él. Kábé ... nehéz megmondani, de majd most ...! Én szánalmas vagyok matekból, ezt szeretném előrebocsátani! (Érettségi előtt néhány nappal a ceglédi strandon É. T., kedves barátom, először hitetlenkedve visszakérdezett valamely ostoba kérdésem hallatán, majd a nevetéstől gyakorlatilag a vízbe borult. Csak azért.) Mégis, ha 110.000 embernek kell kikérdeznie 48.000.000-t, akkor az azt jelenti, hogy egy kérdezőbiztosra 436 ember jut. Kábé, és szerintem. Persze, ezek egy része együtt, családban él, így a kérdezőbiztos egy címmel több embert is letud.

Ma este csöngettek lentről: a monitoron ártatlan koreai néni nézegetett, hát beengedtem a lépcsőházba. Az asztalon volt a vacsora, reméltem, nem is hozzánk jön, csak térít egy keveset, aztán annyi. De nem, becsöngetett. Amikor ajtót nyitottam, csöppet meglepődött, de aztán rögvest azt tudakolta: volna-e koreai ember a háztartásban? Nemo. De hogy ő népszámlálna, s mutogatta a papírt - és közben a "külföldi" szót ismételgette. Én meg próbáltam jelezni: hozott anyagból dolgozunk, külföldi vagyok, kicsi a valószínűsége, hogy hunyunk egyet, s hopp, koreai leszek ... Elment telefonálni, aztán szólt, hogy majd visszajönne. OK. Vissza is jött nemsoká: előkerített egy ívet, melyen angol, kínai, vietnámi és egyéb nyelveken is volt kérdéssor, merthogy a népszámlálás minden Koreában tartózkodóra kiterjed. Nem volt mit tenni, beinvitáltam. Ekkor valami nagyon koreai történt: az előszoba még cipővel használható részén megállt, letérdelt a már mezítlábas területre (koreai lakásba nem megy be az ember cipővel! soha!), s elkezdte kiteregetni a papírjait, miközben azt ismételgette: ő ide be nem jön, viszont én ezt tölteném ki! Az asztalon gyorsan hűlt a leves meg a tofu, a párolt szójababcsíra meg a rizs, ezért kínomban megkérdeztem: most? Azonnal levágta: fél óra múlva visszajön.

Egy darabig nem mertünk enni, mert mindjárt becsönget, de aztán megvacsoráltunk, s még volt egy kis időnk, mire a néni visszajött. Kérdőív vissza, ő 20 másodperc múlva újra becsönget, hogy írnám föl a telefonszámomat, amit állati nagy méretben rávéstem a második oldalra. Ő meg hogy bocsánat, bocsánat, és elnézést ...

Ha paranoid volnék, azon kezdenék agyalni: hogy lehetséges az, hogy a vasárnapi bejelentés után hétfőn már itt van a kérdezőbiztos?! Kipécéztek? Vagy keddre le akarják tudni az egész ügyet, mert minek szarozni?!

Nem vagyok paranoid (?), ezért inkább azt képzelem el, hogy hamarosan egy irodában valaki silabizálja az űrlapot: Gvángdzsu, 2 db magyar. 1 db férfi, 1 db nő. A férfi 2008. augusztusában érkezett, alkalmazott, iskolai végzettsége: egyetem. A nő 2010-ben jött, jelenleg háztartásbeli. Van nekik 3 db hálószobájuk, 1 db nappalijuk konyhával kombinálva (szobának számít a lakásnak az a része, amit 4 fal vesz körül), 2 fürdőszobájuk. Hideg-meleg víz, nem osztják meg senkivel, s a két vécét is maguk használják. Lakásuk mérete kb. 117 nm, és fogalmuk nincs, hogyan bérli ... nekik az egyetem ... Kettő darab magyar Gvángdzsuban ...

"NEM FÉLEK"

Tényleg nem - soha, semennyire. Pedig tudom: az ország, amelyben élek, de jure háborúban áll északi szomszédjával, s csak az 1953-ban megkötött tűzszüneti egyezmény alapján van itt nyugalom (nem írhatom: béke). Voltam Pánmundzsomban, és érzékeltem a feszültséget az ott szolgálatot teljesítő katonákban - nem félek mégsem. Néhány havonta megírják az újságok, hogy az északi kommunista rezsim "tűztengerré" kívánja változtatni a déli bábkormány uralta országrészt, mégis, a legrosszabb napokban is inkább csak kíváncsiságból számoltam ki: hány óra alatt érnének Szöulba az északi tankok, vagy röpülnének rá az országra az ellenséges vadászrepülők (ha tudnának menni/röpülni, valóban). Szóval, nincs bennem szemernyi félelem sem, mint ahogy nem érzékelek ilyet egyetlen dél-koreaiban sem.

Mindazonáltal van abban valami lúdbőröztető, ha az ember a következőt látja, amikor gurul haza a kampuszról lakótelepi otthonába:

A videó vacak, talán nem is látjátok, miről beszélek. Először én is lemaradtam róla, szinte csak fél szemmel láttam, de aztán a kíváncsiságtól hajtva visszafordulván már jól kivehető volt: igen, ott, a vidéki kis út mellett, Gvángdzsu legszélén, ott, ott, az ezüsztszínű kisbusz mögött meghúzódva (elrejtezve?!)

 bizony két, álcázó színekre mázolt arcú, karabélyt szorongató, sisakos katona figyel ... De mire?!

"KŐ A SZÍVRŐL"

Kicsivel több mint egy hónapja kaptam egy hivatalos levelet. Azt magam is ki tudtam silabizálni, hogy KS-ről van benne szó (neofitáknak: Kia Sephia, AZ autó), de azt már a hallgatóim segítségével fejtettük meg: KS-t műszaki vizsgára kell vinni! A Kelet-Európában szocializálódott idegrendszerem ekkor olyan jeleket küldött a testemnek, melyektől görcsbe rándult a gyomrom, és kivert a hideg veríték, a koreai (pszichés) plugin értelmében viszont színlelt nyugalommal fogadtam a hírt. Aligha kell magyaráznom: Magyarországról jőve egy 14 éves autó műszaki vizsgáztatása mindennek tűnik, csak sétagaloppnak nem. Jelentős anyagi ráfordítás (akkor is, ha a kocsi hétköznapi értelemben rendben van), kiszolgáltatottság (szerelőnek és vizsgabiztosnak egyaránt), megalázó, ugyanakkor minden részről magától értődőnek vett korrupció ("Rozsdásodik a küszöb? Sebaj, egy tízes betakarja!"), indokolatlanul hosszú idő (autó nélkül), s akkor még nem beszéltünk egy esetleges szigorított vizsgáról - ez rémlett föl. Másfelől viszont a fölszólító levél rugalmas hozzáállásról tanúskodott: a megjelölt október 1-e előtt és után egy hónappal bármikor le lehetett vizsgáztatni a kocsit a részletes térképekkel ábrázolt vizsga-, és szervizpontok bármelyikén. Ezért, no meg azért, mert a koreai plugin sugallata mégiscsak az, hogy légy kiegyensúlyozott, nem paráztam - nagyon. Fölvettem a teendők listájára, hogy október végéig le kell vizsgáztatni KS-t, de mindig találtam fontosabb elfoglaltságot, előrébb való dolgot, mint hogy valóban nekilássak. Valljuk be: halogattam a dolgot. Mert tudom, hogy a gumik tényleg eléggé elvástak, érzem, hogy a kéziféktől simán el tudok indulni, hallom, hogy csörögnek a szelepek, látom, hogy a hátsó sárvédőívet kikezdte a rozsda, s egyáltalán, hű autómnak véres a torka ... Tartottam attól, hogy restaurálni kell az egész autót a vizsga miatt, miközben - igazából - csak kisebb beavatkozásokra volna szükség. Meg nem is tudtam, hogy működik ez itt. Azt gondoltam, úgy, mint otthon: elviszi az ember az autót egy szerelőhöz, hogy készítené föl a vizsgára, majd elviteti a kocsit a műszakira vele, mert ők jobban tudják, hogy kell ezt csinálni, meg ügyesebben adják a jattot, amit eleve bele is számítanak a "fölkészítésbe".

A végső határidő közeledvén aztán - megtörve - megkérdeztem autós kollégámat, hogy megy ez itt? Azt mondta: menjek csak el egy ilyen vizsgaállomásra, gyorsan megnézik az autót, aztán, ha minden rendben, kiadják az engedélyt. Ha valami hibát mégis lelnek, vagy maguk, vagy a vizsgahely melletti műhely elvégzi a javításokat, s aztán adják a pecsétet. Azt is fölajánlotta, hogy eljön velem - végül mégis egyedül mentem. Egyébként, hittem is, meg nem is, amit mondott: elvégre kibicnek semmi se' drága, ám végül úgy döntöttem: essünk túl rajta! Rémálmaimban megjelent: a vizsgabiztos belepróbál egy 10 vonos érmét a bal első gumi vájatába, majd megrázza a fejét, és elküld a sarki gumishoz 4 új abroncsért. Brrrr!!!

Szóval benne volt a zabszem a seggemben, amikor 30 perc autózás után megérkeztem a vizsgaállomásra! Beálltam a jelentős sorba, előre kifizettem a 20 ezer vonos díjat (uszkve 3.400 HUF - nevetséges!!), aztán beküldtek az ügyfélváróba azzal, hogy innentől majd ők intézik, én meg igyak egy kávét, és figyeljek a hangosbemondóra, amikor szavalja a rendszámot. Persze, nem mentem, hanem sasoltam meg fényképeztem, mert nagyon érdekes volt!

Állati gyorsan ment minden: 5-6 ember vitte a kocsikat két sorban a diagnosztikához. Emitt fékerőmérés, ott kipufogógáz-ellenőrzés. Némelyik autónál megnézték a gumikat, volt olyan is, hogy fölnyitották a motorháztetőt és ellenőrizték az olajat, de inkább szúrópróbaszerűen vizsgáltak.  KS-hez gyakorlatilag nem nyúltak: fékpad, OK, szenzor a kipufogóba, OK, más semmi.

(KS ott szerénykedik a két világos autó között.)

Én közben identitásválsággal küszködtem: legszívesebben mindent lefényképeztem, lefilmeztem volna, ugyanakkor az eredménycentrikus énem azt sugallta: eltűnni, semmivé válni, nem kilógni - hátha átcsusszanunk. Az eredmény: néhány remegő kezű fotó és videófölvétel a szerencsétlen telefonommal ... no meg a meglepő végkifejlet: miután átvitték KS-t mindkét kapun, bemondták a rendszámot, s egy fiatal csávó tök érthetően elmondta angolul, hogy az autó megfelelt, a következő két évben nem lesz gondom a műszaki vizsgával. Hú, megkönnyebbültem! Kő a szívről ...!

Az egész procedúra lezajlott 17 perc alatt onnantól, hogy megérkeztem, besoroltam, fizettem, odáig, hogy megvizsgálták, pecsételtek, kihajtottam. Ismétlem, "az egész procedúra lezajlott 17 perc alatt ..."

Elég béna a fölvétel, de az talán kitetszik: egy pillanatig nem "pihent" a dolog, a vizsgáztatók tették a dolgukat, vitték előre az autókat rendületlen.

Na, most akkor, szerintem kétféleképpen lehet nézni a dolgot:

1. A magyar rendszer jó, mert alaposan átvizsgálja a kocsit, balesetet okozható hibát nem hagy megoldatlan a műszaki vizsga. Valaki - az állam valamely csápja - gondoskodik arról, hogy autónk megfelelő állapotban legyen. Valaki, helyettünk - persze, a mi kontónkra, a mi időnket használva ...! 

2. A koreai rendszer jó, mert működő autónk működőképességét - minimális szinten - rendkívül gyorsan igazolja (v.ö. ez vazze, valahogy eljött idáig, és meg is tudott állni a bejáratnál), igaz, a felelősséget, hogy gumink (karosszériánk stb.) megfelelő állapotban vannak-e, ránk hagyja. Ha valami baj lesz, az, persze, a mi sarunk.

(Némi szépséghiba az argumentációban: fogalmam sincs, mit vállal a koreai vizsgáztató, amikor ráüti a pecsétet a papírra.)

Nehéz dönteni a két modell között. De emlékeztetnék mindenkit a magyar utakon rohangáló, szarrá rohadt Ladákra, melyeket valahol, valakik, valamennyi pénzért levizsgáztattak. A kötelező jattra.  Meg arra is, hogy engem is elküldhettek volna pl. gumicserére a szomszédhoz, ahonnan aztán vissza is csoroghatott volna valami az odaküldött kuncsaft cechjéből - de nem így történt ...

Nyertem egy fél délelőttöt: elmentem autókázni ...

"BIZTONSÁGI JÁTÉKOS"

Az imént töröltem ki egy levélszemetet/szemét levelet (persze, olvasatlan): a subject-sorban Bianca érdeklődött, én vagyok-e. Itt. Egész pontosan ilyenformán: "Is that you?"

Gondolkodtam a válaszlehetőségeken, s miután arra jutottam: nem valószínű, hogy Bianca akár most, akár a későbbiekben a lét vagy az integráns vs. megosztott személyiség filozófiai problémái felé szeretné terelni (még el sem kezdődött) párbeszédünket, levontam a következtetést: Bianca nem vállal sok kockázatot.

"A VALÓSÁGGAL AZ A GÁZ ..."

Egy napja tűnődöm a következőn: ha azt álmodom, hogy a falon átdörömböl a szomszéd miközben alszom, akkor miért nem úgy folytatódik a történet, hogy azt álmodom, hogy fölébredek?! Hanem fölébredek. Azt mondhatjátok (ezt mondta mira is): a valóságos dörömbölés (vagy más zaj) épül be az álomba, azért. De akkor meg miért nem az történik, hogy simán fölébredek a dörömbölésre (vagy más zajra)? Hanem előbb beleálmodom az alvásomba, s csak utána riadok föl. Hogy fogalmilag tisztázott legyen: a valóságos zaj miért nem közvetlenül hat a valóságos (alvó) lényemre (testemre)? Miért van szükség az álom imaginárius feedbackjére ahhoz, hogy a valóság (zaj) eljusson a valósághoz (alvó lényem/testem)?

Anticipációk:

1. Tessék ezt is fölolvasni, hátha javít az oktatók renoméján!

2. Balázs, ne tapadj le a "valóságos lény" szókapcsolatnál! :-)

"SZÁMGJETÁNG"

Az ember előbb azért vár sokat, hogy a konyhán sikerüljön úgy fölforrósítani az edényt, hogy tálalás után még percekig forrjon benne a leves, aztán - ám most már csorgó nyállal - azért, hogy kihűljön végre annyira, hogy hozzá lehessen látni!

1. megjegyzés: Általában nem sikerül kivárni, ezért én meg szoktam égetni vele a nyelvem.

2. megjegyzés: A hasonlóan készült ételeket eleinte megpróbáltam elkérni a konyhás néniktől (szakácsoktól) mielőtt vörös izzásig hevítenék az edényt - de ez a próbálkozás eleve kudarcra van ítélve! Sohasem adják oda! Csak ingatják a fejüket, s azt motyogják: még nincs kész. Ha erősködsz, még valami olyasmit mondanak: honnan tudná ez a nyomorult, hogyan kell ezt elkészíteni? - és kíméletlenül fölcsavarják a lángot, s csak közvetlenül az olvadáspont elérése előtt adják ki a kezükből. Illetve, nem a kezükből, mert egy fogószerű célszerszámmal fogják meg, és hőálló műanyag tálkára helyezik, hogy ne égesse át azonnal a tálcát. A múlt héten a Technomartban szervírozás után fél perccel futott ki az elém tett szójapasztaleves - alig tudtam elugrani előle.

Ez, egyébként "számgjetáng", ginszenges, fokhagymás, dzsudzsubés, rizzsel töltött csirkeleves. Igen, egy egész (igaz, apró) csirke figyel a tálban. "Számgjetáng": igen, igen, igen, bármikor!!!

"EGYETEMI PARKOLÓ"

Az egyetemi parkolóban néha látni fura dolgokat!

Van tippetek, mi a csuda ez?!

Mégis, hogy volt ez elképzelve?! Fejben még jó volt? Ki tudná utána csinálni?