Tegnapi bejegyzésemben jeleztem: a csütörtök katasztrofálisan indult! Sokáig morfondíroztam azon, részletezzem-e a dolgot - van némi pikantériája a történetnek -, végül úgy döntöttem, itt, ebben a szűk körben, talán vállalható a dolog! Ahhoz, hogy mindenki értse, el kell mondanom az előzményeket:
Néhány nappal azután, hogy beköltöztünk az új lakásba, egy zavart telefonhívást majd egy még zavartabb és szabadkozó e-mailt kaptam az egyetemi adminisztráció "költöztetési szakreferensétől". A lényeg: az egyetem által bérelt és általunk frissen belakott lakást "mégis" el akarja adni a tulajdonosa, ezért az egyetem arra kér engem: tegyem lehetővé, hogy a vevőjelöltek megnézzék a lakást. S hogy ne kelljen mindig hazamennem, ha érkezik egy érdeklődő, egyezzek bele, hogy a tulajdonos egy egyetemi ember felügyelete mellett távollétünkben is bemutathassa a lakást. Ő is tudta, hogy necces a dolog - ezért volt a zavar és a szabadkozás -, de igyekezett meggyőzni: Koreában ez bevett szokás, ő is így adta ki a lakását. Ne firtassuk most, hogy az egyetem miféle bérleti szerződést köthetett a tulajjal, s felejtsük el a többi, nekünk természetesnek tűnő aggályt is! Én is csak a legfontosabbakat vettem elő, de még így is eltartott egy ideig a huzakodás. Végül a következőkben állapodtunk meg: 1. Minden ilyen vizit előtt kapok egy telefont vagy SMS-t a látogatás várható időpontjáról., 2. Az érdeklődők mindig meggyőződnek arról, van-e a lakásban valaki, mielőtt bejönnek., 3. Az egyetem minden esetben küld egy saját embert - amolyan érdekvédelmist. Szörnyű deal, de akkor úgy látszott, ez a legjobb, amit ki lehet hozni a helyzetből. A vita során röviden vázoltam egy esetleges hibát a rendszerben: nem mentem messzire, decens, hétköznapi szitut választottam. Mi van akkor, ha zuhanyozom, amikor jönnek, becsengetnek, de nem tudok ajtót nyitni, ők azt gondolják, nincs itthon senki ... behatolnak, én meg kisétálok a fürdőből?! Vagy lefekszem egy órácskára délután, s arra ébredek, hogy emberek gusztálják a kilátást kies hajlékomból?! Próbált megnyugtatni: különösen figyelmesek lesznek, semmi efféle nem történhet meg. Ha nem, hát nem, gondoltam, s bár a közeli mindenes boltban öt percig szemeztem egy ajtóra szerelhető biztonsági kallantyúval, végül úgy döntöttem: megbízom az ígéretekben. Fiatal indiai kollégám (P.) azonnal azt javasolta: ha eddig nem tettem volna, mostantól járkáljak a lakásban állandóan anyaszült meztelen. Ez vonzó lehetőségnek tűnt egy pillanatig, de jobban belegondolva azért mégiscsak marhaság! Vagy mégsem?! (Közbevetőleg jegyzem meg: megtehetném, például a napi középhőmérséklet okán ...) Nos, ennyit az előzményekről, s most jöjjön a csütörtök! A folytatást csupán az erős idegzetűeknek (a kárörvendőknek és a folytatást kikövetkeztetőknek) ajánlom!
Szóval, a csütörtök! Szabadnap, alvás sokáig ... Eddig rendben is volt. Aztán viszont, miután fölneszültem, beleálltam a reggeli rutinba: tea, újságolvasás, joghurt, kávé, fürdőszoba ... Itt tartottam, azaz a fürdőszobában időztem, amikor furcsa hangokra lettem figyelmes: szöszmötölés az ajtónál, nyíló zár, koreai beszédhangok az előszobából. Valakik kinyitották az előszoba szekrényeit, s haladtak tovább, befelé ... A pillanatnyi dermedtség után kétségbeesetten rugaszkodtam el az ülőkéről a zár felé, mert fölfogtam: a következő ajtó, amit kinyitnak, a fürdőszobáé lesz! Az utolsó pillanatban nyomtam meg az ajtót záró pöcköt, máris lenyomták a kilincset. Hú ... ez meleg volt! De jött a következő probléma, mint valami, egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő akciófilmhősnél: ott voltam, immár bezárva, a saját fürdőszobámban, miközben idegen emberek álldogáltak a nappalimban. Illetve, dehogy álldogáltak, mert a zajokból ítélve nagyon is aktívak voltak: ajtókat nyitogattak, fiókokat húzogattak, az ablakot nyitották meg ... Én meg ott álltam a fürdőben, némi tisztálkodás után - egy szál pólóban!! Úgy értem, ennyi az, ami összesen rajtam volt. (Ne ítélj, hogy ne ítéltess! S még: az vesse rám az első követ, aki maga nem ment még el födetlen alsótesttel a saját fürdőjébe a saját lakásában!) Akárhogy is, ki kellett jutnom, s meg kellett állítanom a behatolókat! Szerencsére volt a fürdőben egy törülköző! No, nem nagy, amolyan kéztörlő, abból is a kisebb fajta: épp csak össze tudtam fogni a csípőmnél. Gyorsan kislisszantam, de annyira gyorsan azért nem, hogy ne égett volna bele a három koreai ember retinájába egy állati kicsi törülközőbe burkolt altestű, külföldi férfi képe, aki éppen slisszan a fürdőből kifelé, ahová ők - ki tudja, miért - nem tudtak bejutni. A szobámban aztán gyorsan fölvettem egy klottgatyát, bár így, utólag azt gondolom, talán nem kellett volna! Inkább azt kellett volna tennem, amit P. javasolt: zsebkendőnyi törülközőben (esetleg anélkül) konfrontálódni. No, nem volt ennyi lélekjelenlétem: fölkaptam a gatyát. A fedettségből (is) fakadó önbizalommal (és földúltsággal) kivágtattam a nappaliba, ahol a három idősödő koreai az iménti látványtól némiképp megneszülve állt. Mondhatjuk: kurvára ideges voltam, így aztán azt a néhány koreai szót is elfelejtettem, amit kínkeservesen elsajátítottam, ezért egy darabig csak álltunk egymással szemben, mint valami western film leszámolós jelenetében. Persze, csekély koreai tudásom sem sokat segített volna, ha éppen sikerül készenlétbe állítanom, mert a kérdés, amit föltettem volna, mind nyelvtani értelemben, mind pedig szókészlet tekintetében messze meghaladta volna a tudásomat. Mert hát azt kérdeztem volna: "A legteljesebb tisztelet hangján, ugyanakkor őszinte kíváncsiságtól hajtva, hadd kérdezzem meg: hogy a retkes faszomba kerül három idegen ember a nappalinkba, miközben én a fürdőmben időzöm?! Valamint: hallottak-e a "csöngess be, baszod, mielőtt bemész oda, amiben nem te laksz!", kultúrától szinte független imperatívuszáról? Esetleg föltűnt-e, hogy a kinyitogatott szekrényekben emberek holmija rejtezik?!" No, ezeket, nyelvi kompetencia híján nem kérdeztem meg, de ha már ott álltunk - leszámolós jelenet! -, megkérdeztem: "Mi folyik itt?" Az ingatlanközvetítőnek tűnő bácsi komolyan vette a kérdést, nem afféle provokációnak, ezért hosszan elgondolkodott, igyekezett csatasorba állítani az angolt, amit birtokolt, s megfelelt: "house seeing", ez az, ami folyik, ha annyira tudni akarod. (Mélyen, legbelül, már ekkor megbocsátottam ennek a szerencsétlennek, aki tényleg el akarta mondani nekem az általam beszélt nyelven, hogy mi a picsa történik. Egyébként azt is mondta: fogalmuk sem volt arról, hogy lakik itt valaki.)
Ami utána jött, szinte már említésre sem méltó: én elkezdtem telefonálni az egyetemi csajnak, ők meg lemondtak arról, hogy rátörik mirára a másik szoba ajtaját ... A csaj nem vette föl a telefont, ők meg eleget láttak ... menekülni kezdtek. Nagyon sok "bocsánat" hangzott el, bár akkorra már tudtam: nem ők a hunyók.
Egy órával később - még mindig földúltan - már az adminisztrációs nőnek magyaráztam: mennyire lehetetlen helyzet ez, s hogy mostantól velem kell időpontot egyeztetniük az érdeklődőknek. Ebben maradtunk.
Holnap megveszem a biztonsági kallantyút ... Biztos, ami biztos.
