Ma villámlátogatást tettem a - nevezzük így - háziorvosomnál. Szerencsére nincs semmi bajom, csak elfogyott a hazulról hozott állandó gyógyszerem, s most föl kellett íratni itt. Nem először járok nála: tavaly menet közben derült ki, hogy a két félév közötti elfoglaltságok miatt nem tudok hazamenni, s így elfogyott a fél évre kiporciózott gyogyó. Az első vizitnél aggódtam egy csöppet, mert például fogalmam sem volt, hogy itt léteznek-e ugyanazok a gyógyszerek, mint amiket otthon rendelnek az embernek, vagy hogy bemondásra fölírja-e nekem a kért anyagot. Kellemesen csalódtam: mindkét szer ismerős volt neki, és miután elmondtam, mi a helyzet, egy rapid vérnyomásmérés után már a kezemben is volt a recept. No, azóta, ha megszorulok, mindig hozzá megyek. Na, de hadd mondjam el a mai látogatást, ami bizonyos értelemben tegnap este kezdődött. A rendelő itt van a "faluban", néhány száz méterre a lakástól, ebben az épületben, a másodikon:
Elég praktikusan van ez kialakítva, mert lent van egy gyógyszertár, fönt az említettem rendelő, s valahol az épületben még van egy fogászati klinika is. No, tegnap este a gyógyszertárba tértem be valami apróságért, s ha már ott voltam, megkérdeztem az ismerős patikuslánytól, vajon rendel-e a doki szombaton. Kicsit megütközve nézett rám, aztán azt mondta: "Természetesen rendel szombaton." Aztán egy kicsivel később azért hozzátette: "Azért figyeljek, mert szombaton csak 3-ig tart a rendelés." "Csak", mormoltam én meg magamban, neki meg elmondtam, hogy a hétvége az nálunk, Magyarországon munkaszünet, csak azért érdeklődtem. Erre ő meg, hogy az orvosok meg a patikusok nagyon be vannak fogva: ő például minden szombaton 5-ig dolgozik, de nyáron kivehet 3 nap szabit. Olykor ötöt, tette hozzá, mosolyogva. Édes istenem, azért ez durva! Mindenesetre tegnap este már tudtam: ma háromig mehetek a háziorvoshoz. Minden látogatás ugyanúgy zajlik: az ember fölmegy egy lépcsősort, és belép egy váróba, ami úgy fest, mint egy kicsi, de otthonos nappali. Körben pamlagok, a falon tévé, ingyenes víz- és kávégép oldalt, s csak onnan tudja az ember, hogy orvosi rendelőben van, hogy jobbra egy pult mögött két, színes egyenruhás hölgy ül. Most már tudom a protokollt: az ember leadja a biztosítási kártyáját, benyomják a számítógépbe, a következő pillanatban megjelenik az orvos monitorján. Ma a dzsekimet sem tudtam levenni, máris szólítottak - de eddig sohasem kellett 3 percnél tovább várnom. Ilyenkor az ember behalad a dokihoz, aki ugyan tud angolul, de szigorúan koreaiul köszön, s én is így viszonzom. Óvatosan ülök le a székre, s közben már mondom, hogy a szokásos gyógyszerekre volna szükségem, de nem is nagyon kell, mert látja már a monitoron, miért szoktam jönni. Azért ereszkedem óvatosan a székre, mert eddig már háromszor fordult elő, hogy mire a fenekem a műbőrhöz ért, a doki már el is búcsúzott tőlem, az meg egy hülye szitu, úgyhogy mostanában óvatosabb vagyok. A nővér már méri is a vérnyomásomat, s mivel a szerkezet össze van kötve a doki számítógépével, ő már látja az adatokat, mire lekerül a mandzsetta. Bólogat, no igen, igen, akkor fölírok két havi adagot. Nem tudom, mi lehetett ma vele, valamiért nagyon le volt lágyulva, legalább három mondatot mondott angolul mielőtt koreaiul elköszönt. Közben lenyomta az "Enter"-t. Na, gondoltam, jól eldumáltunk, s ha le is ért az alfelem a műbőrre, nem pállott be, szerencsére. Megköszöntem, elbúcsúztam. A doktor "Enter"-ére a váróban kinyomtatták a receptet, mire kisétáltam, már ott várt. Vizitdíj: 3.600 von, mintegy 600 forint. Kezemben a recepttel lehaladtam a gyógyszertárba, ahol legott megkaptam az anyagot azzal, hogy mivel a doki 2 havi adagot írt föl, két szem gyogyóért majd vissza kell jöjjek, mert az jelenleg "nem elérhető". OK, majd jövök. Nem adnak nyugtát, számot, nem kérnek semmit - tudják, mivel tartoznak, ide fogják adni, s nem kérik majd, hogy igazoljam, jogosult vagyok-e.
A korábbi tapasztalatok birtokában ma elhatároztam, hogy stopperelem az orvos-beteg találkozást. Amikor beléptem az épületbe, elindítottam az órát: bejelentkezéssel, orvossal "dumcsizással", receptátvétellel, fizetéssel, receptkiváltással, fizetéssel 6 perc 35 másodperc. Ennyi idő alatt jutottam hozzá a gyógyszerhez, amit évek óta szedek - vagyis nem kellett föltalálni a spanyolviaszt. Megjegyzem: javítottak az idejükön, mert legutóbb bőven 7 perc fölött voltunk! (Csak akkor nem írtam meg.)
Egyébként a gyógyszert nagyjából fele annyiért kapom, mint Magyarországon (hála a biztosításomnak) - inkább csak valami megszokás az, ami miatt otthonról is hozok szert.
Leszögezném: az, hogy orvosok és gyógyszerészek heti hat napot dolgoznak, szerintem, nem egészséges. De hogy állati kényelmes, az biztos!
És még egy dolog: az orvos-beteg találkozás témájában olyannyira érintett Magyarország, azt hiszem, ezen a ponton tanulhatna.
