"KALAMAJKA"

Tegnapi bejegyzésemben jeleztem: a csütörtök katasztrofálisan indult! Sokáig morfondíroztam azon, részletezzem-e a dolgot - van némi pikantériája a történetnek -, végül úgy döntöttem, itt, ebben a szűk körben, talán vállalható a dolog! Ahhoz, hogy mindenki értse, el kell mondanom az előzményeket:

Néhány nappal azután, hogy beköltöztünk az új lakásba, egy zavart telefonhívást majd egy még zavartabb és szabadkozó e-mailt kaptam az egyetemi adminisztráció "költöztetési szakreferensétől". A lényeg: az egyetem által bérelt és általunk frissen belakott lakást "mégis" el akarja adni a tulajdonosa, ezért az egyetem arra kér engem: tegyem lehetővé, hogy a vevőjelöltek megnézzék a lakást. S hogy ne kelljen mindig hazamennem, ha érkezik egy érdeklődő, egyezzek bele, hogy a tulajdonos egy egyetemi ember felügyelete mellett távollétünkben is bemutathassa a lakást. Ő is tudta, hogy necces a dolog - ezért volt a zavar és a szabadkozás -, de igyekezett meggyőzni: Koreában ez bevett szokás, ő is így adta ki a lakását. Ne firtassuk most, hogy az egyetem miféle bérleti szerződést köthetett a tulajjal, s felejtsük el a többi, nekünk természetesnek tűnő aggályt is! Én is csak a legfontosabbakat vettem elő, de még így is eltartott egy ideig a huzakodás. Végül a következőkben állapodtunk meg: 1. Minden ilyen vizit előtt kapok egy telefont vagy SMS-t a látogatás várható időpontjáról., 2. Az érdeklődők mindig meggyőződnek arról, van-e a lakásban valaki, mielőtt bejönnek., 3. Az egyetem minden esetben küld egy saját embert - amolyan érdekvédelmist. Szörnyű deal, de akkor úgy látszott, ez a legjobb, amit ki lehet hozni a helyzetből. A vita során röviden vázoltam egy esetleges hibát a rendszerben: nem mentem messzire, decens, hétköznapi szitut választottam. Mi van akkor, ha zuhanyozom, amikor jönnek, becsengetnek, de nem tudok ajtót nyitni, ők azt gondolják, nincs itthon senki ... behatolnak, én meg kisétálok a fürdőből?! Vagy lefekszem egy órácskára délután, s arra ébredek, hogy emberek gusztálják a kilátást kies hajlékomból?! Próbált megnyugtatni: különösen figyelmesek lesznek, semmi efféle nem történhet meg. Ha nem, hát nem, gondoltam, s bár a közeli mindenes boltban öt percig szemeztem egy ajtóra szerelhető biztonsági kallantyúval, végül úgy döntöttem: megbízom az ígéretekben. Fiatal indiai kollégám (P.) azonnal azt javasolta: ha eddig nem tettem volna, mostantól járkáljak a lakásban állandóan anyaszült meztelen. Ez vonzó lehetőségnek tűnt egy pillanatig, de jobban belegondolva azért mégiscsak marhaság! Vagy mégsem?! (Közbevetőleg jegyzem meg: megtehetném, például a napi középhőmérséklet okán ...) Nos, ennyit az előzményekről, s most jöjjön a csütörtök! A folytatást csupán az erős idegzetűeknek (a kárörvendőknek és a folytatást kikövetkeztetőknek) ajánlom!

Szóval, a csütörtök! Szabadnap, alvás sokáig ... Eddig rendben is volt. Aztán viszont, miután fölneszültem, beleálltam a reggeli rutinba: tea, újságolvasás, joghurt, kávé, fürdőszoba ... Itt tartottam, azaz a fürdőszobában időztem, amikor furcsa hangokra lettem figyelmes: szöszmötölés az ajtónál, nyíló zár, koreai beszédhangok az előszobából. Valakik kinyitották az előszoba szekrényeit, s haladtak tovább, befelé ... A pillanatnyi dermedtség után kétségbeesetten rugaszkodtam el az ülőkéről a zár felé, mert fölfogtam: a következő ajtó, amit kinyitnak, a fürdőszobáé lesz! Az utolsó pillanatban nyomtam meg az ajtót záró pöcköt, máris lenyomták a kilincset. Hú ... ez meleg volt! De jött a következő probléma, mint valami, egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő akciófilmhősnél: ott voltam, immár bezárva, a saját fürdőszobámban, miközben idegen emberek álldogáltak a nappalimban. Illetve, dehogy álldogáltak, mert a zajokból ítélve nagyon is aktívak voltak: ajtókat nyitogattak, fiókokat húzogattak, az ablakot nyitották meg ... Én meg ott álltam a fürdőben, némi tisztálkodás után - egy szál pólóban!! Úgy értem, ennyi az, ami összesen rajtam volt. (Ne ítélj, hogy ne ítéltess! S még: az vesse rám az első követ, aki maga nem ment még el födetlen alsótesttel a saját fürdőjébe a saját lakásában!) Akárhogy is, ki kellett jutnom, s meg kellett állítanom a behatolókat! Szerencsére volt a fürdőben egy törülköző! No, nem nagy, amolyan kéztörlő, abból is a kisebb fajta: épp csak össze tudtam fogni a csípőmnél. Gyorsan kislisszantam, de annyira gyorsan azért nem, hogy ne égett volna bele a három koreai ember retinájába egy állati kicsi törülközőbe burkolt altestű, külföldi férfi képe, aki éppen slisszan a fürdőből kifelé, ahová ők - ki tudja, miért - nem tudtak bejutni. A szobámban aztán gyorsan fölvettem egy klottgatyát, bár így, utólag azt gondolom, talán nem kellett volna! Inkább azt kellett volna tennem, amit P. javasolt: zsebkendőnyi törülközőben (esetleg anélkül) konfrontálódni. No, nem volt ennyi lélekjelenlétem: fölkaptam a gatyát. A fedettségből (is) fakadó önbizalommal (és földúltsággal) kivágtattam a nappaliba, ahol a három idősödő koreai az iménti látványtól némiképp megneszülve állt. Mondhatjuk: kurvára ideges voltam, így aztán azt a néhány koreai szót is elfelejtettem, amit kínkeservesen elsajátítottam, ezért egy darabig csak álltunk egymással szemben, mint valami western film leszámolós jelenetében. Persze, csekély koreai tudásom sem sokat segített volna, ha éppen sikerül készenlétbe állítanom, mert a kérdés, amit föltettem volna, mind nyelvtani értelemben, mind pedig szókészlet tekintetében messze meghaladta volna a tudásomat. Mert hát azt kérdeztem volna: "A legteljesebb tisztelet hangján, ugyanakkor őszinte kíváncsiságtól hajtva, hadd kérdezzem meg: hogy a retkes faszomba kerül három idegen ember a nappalinkba, miközben én a fürdőmben időzöm?! Valamint: hallottak-e a "csöngess be, baszod, mielőtt bemész oda, amiben nem te laksz!", kultúrától szinte független imperatívuszáról? Esetleg föltűnt-e, hogy a kinyitogatott szekrényekben emberek holmija rejtezik?!" No, ezeket, nyelvi kompetencia híján nem kérdeztem meg, de ha már ott álltunk - leszámolós jelenet! -, megkérdeztem: "Mi folyik itt?" Az ingatlanközvetítőnek tűnő bácsi komolyan vette a kérdést, nem afféle provokációnak, ezért hosszan elgondolkodott, igyekezett csatasorba állítani az angolt, amit birtokolt, s megfelelt: "house seeing", ez az, ami folyik, ha annyira tudni akarod. (Mélyen, legbelül, már ekkor megbocsátottam ennek a szerencsétlennek, aki tényleg el akarta mondani nekem az általam beszélt nyelven, hogy mi a picsa történik. Egyébként azt is mondta: fogalmuk sem volt arról, hogy lakik itt valaki.)

Ami utána jött, szinte már említésre sem méltó: én elkezdtem telefonálni az egyetemi csajnak, ők meg lemondtak arról, hogy rátörik mirára a másik szoba ajtaját ... A csaj nem vette föl a telefont, ők meg eleget láttak ... menekülni kezdtek. Nagyon sok "bocsánat" hangzott el, bár akkorra már tudtam: nem ők a hunyók.

Egy órával később - még mindig földúltan - már az adminisztrációs nőnek magyaráztam: mennyire lehetetlen helyzet ez, s hogy mostantól velem kell időpontot egyeztetniük az érdeklődőknek. Ebben maradtunk.

Holnap megveszem a biztonsági kallantyút ... Biztos, ami biztos.

"GVÁNGDZSUTÓL SZÖULIG"

Ha az ember elindul a jongini kampuszról Szöul felé, akkor Gvángdzsu külterületén először ilyesmit lát - ez a tipikus, vidéki Korea:

Meg effélét:

3-4 kilométer után aztán fölkanyarodik egy autóútra, ilyenformán:

Aztán általhajtat az amolyan elővárosként funkcionáló gigalakótelepen, Bundángon. Először nagy, széles utakon halad a sofőr, aztán rátér az autópálya-jellegű, másik útra:

Ha türelmes, úgy fél óra múlva meglátja Dél-Szöul magas épületeit, jobb oldalon pedig az Olimpiai Stadiont:

Ezzel aztán be is ért a sűrűjébe, s mert ilyesmit lát maga körül, mint itt, meg nagyon kell figyelnie az útvonalat szavaló koreai csajra is, aki feszt beszél a műszerfalon,

az anyósülésre teszi a fényképezőt, immár két kézzel fogja a kormányt, és nézeget erősen. Már csak arra futja, hogy néhány fényképet elkattintson:

Másnap aztán a "bloggerré" vedlett sofőr erőst reménykedik, hogy édesanyja nem olvassa a posztot, mert ha mégis, az egykezes vezetésért majd jól kikap ...! :-)

"HUFS - JONGIN KAMPUSZ ŐSSZEL"

Hosszú, nehéz napom volt, annyit mondhatok! Volt benne jó is, rossz is! Iszonyúan kezdődött (hosszú mese, majd elmondom), szépen folytatódott (rögvest), aztán jött a neheze (ehhez kell egy nagy lélegzet), végül állatira elfáradtam (megvan az oka, el is mesélem). Kezdjük a szép résszel! Az "iszonyat" miatt be kellett mennem a suliba - azaz egy irodába a kampuszon. Ha már ott voltam, s éppen a zsebemben lapult mira fényképezőgépe, gondoltam, csinálok egy kis filmet arról, hogyan sárgulnak a gingko-k, veresednek a fene tudja, milyen fák: az ősz gyönyörű itt, Koreában! Amit a film elmondani nem tud: kellemes, pólós idő, kb. 22 fok, amolyan nyárutó. Elindultam föntről, nagyjából onnan, ahol a magyar tanszék van, s legurultam a kampusz bejáratáig. Gingko kétoldalt, meg hát ami még van ... Bocsi, kicsit kapkodós, csöppet homályos is, de vezettem is közben ...

A kampuszon rengeteg a "fekvőrendőr" - ha nagyon figyeltek, a film végére megtanulhatjátok, hogyan szavalja el a műszerfalra épített csaj ezt a körülményt ...! :-)

Milliószor eszembe jut: ez a navigációs szoftver vajon ismeri az összes, Dél-Koreában "lefektetett" rendőrt?! S ha igen (tegnap volt a statisztikai világnap!), hány ilyen lehet????

"A DISZNÓ IS KUTYA!"

Nos, a nagy hörgés elmaradt! Azok, akik olvasták, a vártnál kevésbé vehemensen fogadták: megenném a kutyahúst, ha úgy hozná a sors, sőt, ettem is kutyahúsból készült levest. Azért többen jelezték ilyen-olyan fórumokon: maguk nem fogyasztanának kutyát, és magát a gyakorlatot sem pártolják. A legerősebb szavakat egy régi barátom üzenetében kaptam: "gyomorforgató", "lelketlenség", "undor". Tökéletesen megértem, ha valaki nem akar kutyahúst enni, azt is, ha ódzkodik a koreai kultúra eme hajtásától - magam sem járok ilyen vendéglőkbe túl gyakran -, és szó sincs arról, hogy a kutyahúsevés szószólója kívánnék lenni. Mindazonáltal elvi kifogást sem találok (önmagában) a kutyahús fogyasztásával szemben.

De eszembe jutott, mennyire meglepődtem (részben magamon) tavaly, az egyik "Magyar országismeret" órámon, amikor a magyar népszokásokat, falusi vigasságokat tárgyaltuk: beszéltünk a búcsúról, képeket néztünk a szüretről, az aratásról, és levetítettem egy rövid videót egy igazi, vidéki disznóölésről. A filmecskében megvidámodott férfiak vonszolnak elő egy sivalkodó kocát, kötelekkel megbéklyózzák, lefogják, hogy a böllér a torkába döfje a nagykést ... A teremben ülő lányok szinte kivétel nélkül lehajtott fejjel, eltakart szemekkel ülték végig a filmet ...

"IGEN, NEM"

A "MAGYAR HŰTŐ KOREÁBAN" című bejegyzés nyomán Mariann egy hozzászólásban fölemlítette vágyát, hogy megkóstolná a selyemhernyó bábjából készült koreai snack-et, a bandegi-t. Egyrészt próbáltam lebeszélni erről a dögletesen büdös lében rottyantott rágcsáról, másrészt elkezdtem gondolkodni, mi az, amit nem ennék/eszem meg az itteni fölhozatalból.

Szóval akkor ezt, a bandegi-t: NEM.

Sőt, a belőle készült leveskét se: NEM.

A királyrákot, természetesen: IGEN.

A nyers tonhalat is, persze, sőt: IGEN, IGEN, IGEN!

A heszám-ot viszont, meg ezt a "férget": NEM, NEM.

Emiatt valószínűleg lesz majd hörgés, mert én bizony ezt is, kutyát: IGEN.

A szán nákdzsi-t, az élő polipot viszont kétszer is meggondolnám, szóval: NEMIGEN.

"AZ ATTÓL FÜGG ..." A KOREAI EMBER AZ OLYAN ... sorozatból 3.

Pontosítok: a koreai férfi az olyan, hogy ... így is lehet nézni, meg úgy is. Mert hát mit gondoljon az ember arról a koreai autómentőről, akit egy defektes gumi miatt küldött ki a biztosítótársaság?! A történet egyéb elemei is érdekesek lehetnének - hogy például mennyi idő telt el onnantól, hogy koreai kollégámnak bediktáltam a biztosításom számát, odáig, hogy megjelent a jóember a lakótelep mélygarázsában az emelős, vontatós, tréleres kisteherautójával. (Közben, ugye, a kolléga elmagyarázta egy diszpécsernek, hogy hol, kivel, mi történt, ő azonosította a biztosításomat, és megkereste/kiküldte a hozzánk legközelebbi szerelőt! Mit mondjak - ha nem is percek alatt, de állati gyorsan megjött az ember!) A lényeg azonban az, hogy benyúlt a beteg kerék mögé, és elkezdte kitapogatni, hol van a bibi.

Szerintetek mennyi esélye van annak, hogy egy defekt esetében kézzel (!) kitapintja valaki az okot?! Ehhez képest a csávó 20 másodperc múlva kihúzta az elferdült, rozsdás vasszöget a gumiból! Mi van, ha nem kiálló szög, hanem tövig belefúródott vasdarab vagy üveg? Ha nem az elérhető fölületen van, hanem épp rajta áll az autó?! Soha ki nem derül! (Zárójelben mondom: ugyanezt a mutatványt fél évvel később egy másik gumis is előadta, ő is elővett belülről egy szöget, majd folytatta a szerelést. Lehet, hogy ezek a gumisok, afféle bűvészként, szögekkel a kezükben járnak, és minden defektes abroncsból ugyanazt a darabot húzzák ki?!) (Otthon nyilván levették volna a kereket, vizes kádba süllyesztették volna, megkeresték volna a szivárgás helyét, krétával megjelölték volna ... stb.)

Mivel a biztosítótól eleve visszaszóltak, hogy nem vontatják el a kocsinkat, hanem helyben megcsinálják, azt hittem, következik a szokásos rutin: emelő elővesz, kocsi megemel, kerék le, aztán ... fene tudja, mert a mégoly szuperül fölszerelt tréleren sem láttam a gumisok elengedhetetlen gépét, amivel lefeszegetik a gumit a felniről. Leginkább arra tippeltem: mehetünk vissza a lakásba, mert a csávó el fogja vinni a kereket úgy ahogy van, valami műhelyben megfoltozza, centírozza, aztán visszajön, fölteszi a helyére. Tévedtem: valóban hátrament a platóhoz, de nem az emelőt vette le, hanem a szerszámos ládából egy árhoz hasonló kis szöszt, amivel újólag befeküdt a kocsi alá.

Nem hittem a szememnek: a pali nekifogott, hogy ott, helyben, tengelyen megragassza a gumit! Arra sem vette a fáradságot, hogy levegye az abroncsot, megint elkezdte kitapogatni a szög helyét. Amikor megtalálni vélte, az árral kitágította, szabályossá tette a lukat, aztán ugyanazzal a darab vassal egy ragasztóval megkent gumiszálat tömködött bele. Akkor már elkezdtem komolyan aggódni, mert hát elképzelni sem tudtam, hogy fogja egy kívülről begyömöszölt gumidarab tömíteni az abroncs likát! Persze, sok időm nem volt, mert a csávónak lehetett még vagy 50 hívása, úgy igyekezett, én meg inkább azzal voltam elfoglalva, hogy föltűnés nélkül eltegyem a Kia jó előre kikészített saját emelőjét, amire, mint kiderült, ott semmi szükség nem volt. Épp csak elsüllyesztettem az emelőt a csomagtartóban, amikor gyors egymásutánban két hangra lettem figyelmes! Az első biztató volt, a második azonban vészjósló! Először a beépített kompresszor búgott föl és kezdett sziszegni ... aztán a pasi. Ő nem búgott, csak sziszegett. Mert hiába fújta föl az abroncsot, az azonnal, nagy hanggal ereszteni kezdett. Nem is tudom, a csalódás volt bennem nagyobb vagy a megkönnyebbülés, hogy ezzel a kókányolt gumival nem tudunk elindulni. Szóval, a pasi nem búgott, de sziszegett: van ez a hang ..., istenem, összetéveszthetetlen ...! Ha fél évet itt töltesz, Koreában, bizonyosan találkozol vele, és azonnal ráismersz! Ezt úgy kell csinálni, hogy az ember (alapból: koreai férfi) kicsit lehajtja, félrefordítja a fejét, a száját csöppet oldalra húzza, mintegy oldalt megnyitja, majd az ott előálló résen át, a hátsó őrlők közt beszívja a levegőt. A mozdulatsor ideális kivitelezése közben kicsit ingatja a fejét és szívogatja a levegőt feszt. Ilyenkor aztán tudja az ember: helló, helló, szar került a palacsintába! Ha a mosógéped előtt áll egy koreai férfi kezében egy vízpumpafogóval (akinek az volt a dolga, hogy bekösse a hideg és a meleg vizet), és a fejét csóválva szívogatja a fogát, keresd elő azonnal az LG-katalógust: mosógépet fogsz venni hamarosan! Ha a szerelő, aki az imént még azt mondta, hogy ezt a csavart kell csupán meghúzni itt, látod, egy kicsinyég, és működik a laptop, hirtelen szívogatni kezd, dobj be villámgyorsan egy Xanaxot, mert vagy szénné égett az alaplapod, vagy most formatálta újra a vinyódat! Ha a mobiltelefonos szervizes sokáig nyomkodja féltett telefonod érintőképernyőjét, majd meghallod a sziszegő hangot, készülj föl a legrosszabbra: sikerült bekapcsolnia a billentyűzárat és törölnie a kioldó kódot.

Van itt egy fontos, elhanyagolhatatlan mozzanat: fél másodperccel a sziszegés előtt még úgy tűnik, hogy minden rendben! Mert a dolgozó teszi a dolgát, gyorsabban, mint várnád, s aztán, egyszer csak ... jön a hang!

Szóval, ott álltunk a mélygarázsban, rapid emberünk fejet csóválva, sziszegve, én meg megneszülve, rosszat sejtve. Aztán, telefonos közvetítéssel, elmagyarázta, hogy ez a gumi már annyira gatya volt, hogy nem bírta a beavatkozást - ki kellett volna cserélni mind a négyet, már rég -, de ő most fölteszi a pótgumit (vazze, télleg, a pótgumi!!!), a régit meg elviszi kidobni, s hoz helyette egy másik, ugyanilyen használtat - okosba', 10 ezerért. Ezen a ponton kezdtem otthon érezni magam, le is okéztam, frankó lesz ez így! Pótgumi föl, pasi el, mi el ... Pasi 2 hónapig el ... A poszt nem erről szól, nem az eltűnésről, de a csávót a föld nyelte el! Igaz, nekem is volt sok dolgom, hát jártunk pótgumi nélkül. Végül aztán rátelefonált egy hallgatóm, mire hozott is egy cseregumit: köze nincs a fönt lévő háromhoz, de abban igaza van, mind cserére szorul! Talán jövő hónapban!

A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy mit gondoljon akkor az ember a szerelőről, aki úgy ugrott neki a guminak, mint borjú az anyjának?! Hebehurgya, hűbelebalázs! Ha így nézzük, a koreai férfi ilyen: kapkodós, sietős, hamari, meggondolatlan, végső soron ésszerűtlen.

Hozzá kell tennem, hogy a szögkeresős trükköt megismétlő gumis végig is csinálta a mutatványt: kihúzta, megfúrta, a gumiszálat begyömöszkölte, a kilógó végét levágta, s azóta is így közlekedünk! (Nyugi, csere a jövő hónapban!) Mindezt 5 perc alatt, míg a 4 gumicserés előző kuncsaft nagyvonalúan előreengedett: nyilván tudta, hogy vagy 5 perc alatt lefut az egész, vagy jön a fogszívogatás, akkor meg úgyis ő következik!

Tavaly nyáron, egy nappal a hazautazásom előtt fölhívott egy nagyon kedves tanítványom - különleges ember, egyszer talán majd mesélek róla. Némiképp rejtélyesen arra kért, mennék el arra a nagy lakótelepre, ahol lakik, de mindenképp autóval. Furcsa kérés volt, de többet nem akart elárulni. A fura időpont ellenére elmentem a találkára. Beszállt, egy kihalt utcába navigált, majd az anyósülésre ülve elővett két dobozt: az egyikben egy CD-s autó-hifi, a másikban szerszámok voltak. Nem mondott, nem kérdezett semmit, csak nekiállt lebontani a műszerfalat. Mire kiderült, hogy volt neki otthon talonban egy ilyen készüléke, s mert látta, hogy KS-ben csak egy magnós változat van, s úgy döntött, meglepetésként beszereli a modernebb változatot nekem, a műszerfal műanyag borítása már az ölemben volt, a kilométeróra, üzemanyagszint jelző, stb. csavarjai pedig valahol a lábamnál gurigáztak. Sietősen dolgozott, tudta, hogy másnap repülök, nem akart fönnakadást okozni. Hátha még be akarok pakolni a bőröndbe, vagy ilyesmi. Ölemben az autó elejével arra gondoltam: ha még egy réteget leszed, látni fogom az ékszíjat meg a motorblokkot, de közben oldalra is sandítottam, s megláttam, hogy a padlón heverő, immár eltávolított készülék koreai, Samsung márkájú, a beszerelésre váró, új pedig japán, Sony felségjelű. Hirtelen támadt gyanúval megkérdeztem: biztos, hogy kompatibilis a két készülék egymással? Biztos, hogy simán be lehet tenni az egyik helyére a másikat! A gyengeelméjűeknek kijáró, elnéző mosollyal felelt: persze, tanár úr! És folytatta az ügyködést. Egyre gyakrabban pillantgattam az órámra - amennyire a némiképp leterhelt elejem engedte -, mert másnap mégiscsak repültem volna, ám ő mindig megnyugtatóan mosolygott föl rám a kesztyűtartó alól. Mígnem aztán ... Soha nem találjátok ki! Vagy mégis?! Meghallottam egy furcsa hangot! Olyan sziszegésféle volt: oldalra húzott szájjal, a hátsó fogak közt kimért lélegzet ...! Egyszer, kétszer ... Ilyenkor a legrosszabbra gondolok: sikerült átvágnia a hajtásszíjat, és nem tudjuk pótolni; behalt az önindító, szarrá égette az akksit ... Megnyugodhattam: az autó (majd) menni fog, ám az utolsó mozzanatnál kiderült: a Sony más csatlakozót használ, mint a Samsung, ezért a rendszert nem lehet beüzemelni. (Baszki, erre lett volna egy elég erős tippem ...!) Még egy csöppnyi szívogatás után kiderült: el kellene menni egy szervizbe, ahol az autóhifiket beszerelik ... Nem most. Majd. A nyári szünet után ...

A mintázat, nyilván, látható: nekiesünk, mint borjú az anyjának, aztán vagy sikerül, vagy ... sziszegünk. Egyébként azóta is lusta voltam elvinni KS-t szervizbe, így a műszerfal úgy áll, ahogy kedves tanítványom restaurálta: minden működik, kivéve a hifit. Most speciel rádiót és magnót sem lehetne hallgatni ... ha akarnék.

Levonhatnánk a következtetést: a koreai férfi az olyan, hogy azt hiszi, bármit meg tud csinálni, aztán a fogát szívogatva, fejét csóválva jelzi, hogy mégsem, mert, hát, pöcse van a menyasszonynak. (Van ebben némi igazság: a koreai férfiak nem szívesen mondják azt: "nem tudom", "nem értek hozzá". Máig lidérces emlék a helyzet, amikor egy irodában ülő koreai férfitól kértem útbaigazítást, aki - néhány telefon után - csöndesen ült a helyén, nem mondott semmit, míg végre - én, ostoba -, rájöttem: 1. fogalma nincs merre van a hely, amit keresek, 2. soha nem fogja azt mondani: "fogalmam sincs, merre van az a hely, amit keresel", inkább kivárja, míg elmegyek. Basszus, rohadt sokára fogtam föl!)

Csakhogy a dolgok nem ilyen egyszerűek! Az embert így is lehet nézni, meg úgy is! Hebehurgya, hűbelebalázs? Igen! Ugyanakkor ...

Néhány hónapja történt: egy hipermarket mélygarázsából igyekeztem volna fölfelé egy elég meredek szerpentinen. Egy közlekedési lámpa miatt itt nem egyszerű kiállni, ezért először föl sem tűnt, milyen sokat állunk. Aztán viszont leesett: valami nincs rendben, mert 2-3-5-10 perce nem mozdult a sor. Kiszálltam, hogy körülnézzek. Kiderült: a sor elején, de még a meredek szakaszon álló autó lefulladt, és semmilyen módon nem lehetett újraindítani. Nagy dög Daewoo, így azon kezdtem gondolkozni, hogy ha kintről eléállna egy erősebb autó, ki tudná húzni, s így eltávolítaná, mint palackból a dugót, mi meg mehetnénk. Mire idáig jutottam, már összegyűlt vagy 8-10 ember a Daewoo mögött (megrekedt vásárlók, akárcsak én), hogy kitolnák. Figyelembe véve az autó tömegét, a szerpentines kijáró dőlését, azt mondtam magamban: lehetetlen, sőt marhaság, mást ne mondjak, ésszerűtlen megpróbálni kitolni a lefulladt autót. Míg én gondolkodtam, ők - mint borjú az anyjának! - nekiestek az autónak, nekifeszültek, hogy föltolják. Ismétlem: biztos voltam benne, hogy nem lehet! Kurva nagy, meredek, meg egyébként is, mi van, ha egy béna ül benne és fogalma sincs, mikor fékezzen - még a végén visszagurul rájuk ... De aztán nem volt mit tenni: odaálltam én is, nyomtam a monstrumot fölfelé, ahogy ők tették. Behorpadt a homlokunk, kigúvadt a szemünk, lekonyult a fülünk ... de végül nem kellett sziszegnünk! Föltoltuk a szerencsétlent, bár az autóba visszaszállva remegett minden inam ... És hát akkor ez a másik nézet! Így is lehet nézni a koreai férfit! Meglehet, nem hűbelebalázs, hanem tettrekész ember. Esetleg nem hebehurgya, hanem cselekvésre termett. Nem habozik megtenni valamit, azonnal nekifeszül ... bár olykor - végül - sziszeg. (Nemrég költöztünk. Az új helyen föl akartam szereltetni a karnist a költöztető céggel. Azt mondták: semmi probléma. Amikor viszont elkezdtem nekik magyarázni, hogy én kimértem a fölfüggesztések helyét balról és jobbról, figyelembe véve az ablak nyílását, csak szánakozó pillantást vetettek rám, aztán egy elektronyos csavarhúzóval szájmértékre fölnyomták a karnist kb. 20 másodperc alatt. Áll, mint Katiban a gyerek, szó se róla!)

Amikor a fönti eset (autóföltolás) történt, éppen 3 Samsung alkalmazottat tanítottam, s fölemlítettem nekik az ügyet: nem értették. Mármint nem értették, hogy egy ilyen helyzetben mi mást lehet tenni, mint megpróbálni föltolni az elakadt autót. Körbemenni, eléállni ...???? Nekik ez nem mondott semmit. Sőt, a maguk módján ésszerűtlennek találták!

Amikor megkérdeztem, mit tettek volna, ha az említett autó visszagurult volna rájuk, sokáig nem, válaszoltak ... Aztán ...

... kicsit lehajtották, félrefordították a fejüket, a szájukat csöppet oldalra húzták, mintegy oldalt megnyitották azt, majd az ott előálló résen át, a hátsó őrlők közt, beszívták a levegőt. Kicsit ingatták a fejüket és ment a levegő ki-be. Szar került volna a palacsintába ... úgy hiszem.

"ÁTÍRÁS - VÁZLAT"

Én ezt egyszer rendesen meg fogom írni! Istenuccse! Megírom, ha addig élek is, mert rettentően idegesít a dolog megoldatlansága! Adatokkal, érvelve, ahogy azt a tudományos beszédben kell! Legalább tanulok egy csöppnyi fonetikát, fonológiát, effélét! Ki tudja, mire lesz még jó egyszer! De addig is, írok egy posztot, mert valóban foglalkoztat a dolog, no meg van valamiféle aktualitása is. De előbb valamiről, ami már nem aktuális: még nyáron, a foci VB kezdete előtt akadtam rá a namhanman gondozta oldalra, amely a VB-n résztvevő dél-koreai csapat kvázi "honlapja" volt. Információk a csapatról, beszámolók a meccsekről, tények, adatok, képek, vélemények, és szurkolás ezerrel!

namhanman jó érzékkel azzal kezdte a blogot, hogy kiejtési mankót adott szurkolóknak és kommentátoroknak a koreai csapat játékosainak neveivel kapcsolatban:

http://koreatigrisei.blog.hu/2010/06/11/nevsorolvasas_avagy_a_koreai_nevek_helyes_kiejteserol#comments

Akkor, amikor egy-egy világversenyen azzal küzdünk - ki-ki a maga hazájában és nyelvén -, hogy a koreaiból angolra átírt neveket magyarrá, szlovákká, németté, törökké, stb., szelídítsük, namhanman vállalkozása úgy kellett, mint egy falat kenyér! (Máig nem értem egyébként, hogyan ejthette az angol szpíker az Olaszországot 2002-ben aranygóllal kiejtő Ahn Jung Hwan - angol átírás! - nevét "Jang"-nak, nem pedig "Dzsang"-nak - ám ez csak egy mellékvágány.) Szóval, namhanman sokat segített nekünk, hogy helyesebben ejtsük/értsük a VB-n szereplő koreai játékosok nevét. Nem értettünk egyet mindenben: a fönti linken elolvashatjátok, mit gondolt ő az átírás elveiről, s mit én, meg azt is, hogy bénán gépelek koreaiul. :-( namhanman azt mondta, hogy az átírás elvei világosak, én meg azt, hogy azok le vannak ugyan írva pl. a Helyesírási Szabályzatban vagy az Osiris Helyesírás című kötetében,

s létezik egy vaskos könyv a Keleti nevek magyar helyesírásá-ról is, ám az elvek gyakorlati alkalmazása olyannyira nem egyértelmű, hogy lám, ő is arra kényszerült, hogy gyakorlati útmutatót adjon azoknak, akik a koreai neveket nagyjából helyesen szeretnék ejteni. Ha, tudniillik, olyan jól működnének a gyakorlatban a leírt elvek, vajmi kevés szükség volna az egyébként nagyon is hasznos tájékoztatóra. A VB-n jutottunk, ameddig jutottunk, voltak jó momentumaink, és voltak szerencsés pillanatok is, de ez már a múlt! Hogy most újra fölmelegítem a dolgot, a koreai nevek/szavak magyar átírását, annak az az aktualitása, hogy úgy tetszik, Észak-Koreában fölgyorsult a hatalmi szerkezet átrendeződése. 김정일, az eddigi, egyszemélyi vezető egészségügyi problémákkal küzd, ezért rohamléptekben adja át a vezetést legfiatalabb fiának, 김정은-nek. Nem véletlenül írtam ezeket a neveket koreaiul, hiszen a kérdés/probléma éppen az: hogyan kellene e neveket magyarra átírni?! namhanmannnak, persze, igaza van, hiszen az ügy, elvileg, rendezve van:

"Az átírás elvei 218. A szépirodalmi művekben, a sajtóban, az általános és középiskolai oktatást szolgáló vagy kiegészítő kiadványokban a nem latin betűs írású nyelvek neveit és szavait a magyar ábécé betűivel (vö. 10.), lehetőleg a forrásnyelvből (tehát más nyelv közvetítése nélkül) írjuk át. Átíráskor az idegen hangsort (pl. a kínai esetében) vagy az idegen betű- és hangsort együttvéve (pl. az orosz, az arab, a görög stb. esetében) nyelvenként szabályozott módon helyettesítjük magyar hangokkal, illetőleg az ezeknek megfelelő magyar betűkkel. A magyar átírás alkalmazása a forrásnyelvvel kapcsolatban kialakult közgyakorlattól is függ (pl. az orosz vagy a kínai magyar átírása elterjedtebb más átírási módok használatához képest). Ha egy tulajdonnév vagy közszó nem szabályosan átírt alakban honosodott meg nyelvünkben, hagyo­má­nyos formájában használjuk. (Vö. 205., 210.)" Az Osiris nagyjából ugyanezt írja: pl. a koreaiból, azaz egy másik ábécéből átírt szavakat az eredeti ejtésnek megfelelő magyar hangokkal helyettesítjük, s az átírásban az ezeknek megfelelő betűket alkalmazzuk. Akkor, úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van! Hát akkor most ne firtassuk, hogyan lett 서울-ból ("Szaul") Szöul, 평양-ból ("Pjangjáng") Phenjan, 김일성-ból ("Kim Il Szang") Kim Ir Szen, és a többi. Mert erre mondja a szabályzat, hogy bevett forma, maradjon! Rendben, legyen! El van baszva, hát együtt élünk vele. Megjegyzem, nem kell nagy bátorság ahhoz, hogy azt mondjuk: amiről tudjuk, hogy el van baszva, azt helyrehozzuk.

Szóval, a régi dolgokkal így áll a helyzet! Csakhogy most épp hatalomátvétel történik, az eddigi vezető helyett egy új, ezidáig (nagyjából) ismeretlen figura kerülhet e furcsa ország élére.

Hát itt volna az alkalom a szabályok érvényesítésére, s a magyarázhatatlan kivételek végleges sutba vágására. A világ médiumai tele vannak a trónkövetelő nevével, itt volna az alkalom, hogy eldöntsük, mi hogyan akarjuk írni! Mert az elmúlt hetekben írták már az ő nevét médiumainkban Kim Dzsang Un-nak, Kim Dzsang Ün-nek, Kim Dzsangun-nak, Kim Dzsangün-nek, Kim Dzsong Un-nak és Kim Dzsong Ün-nek is. (A lista, fölteszem, nem teljes.)

Javaslatom a következő: a 김 az Kim, kevés vita lehet efelől. A 정 talán eggyel bonyolultabb, de nem megfejthetetlen. A koreai ㅓ nagyon hasonlít a magyar "a" hanghoz, ha nem teljesen azonos is vele. Ebben namhanman-nak igaza van. Azonban van egy másik hang, a koreai ㅗ, amely viszont a magyar "o"-ra hajaz. Ha a koreai ㅓ-t "o"-ként írnánk át, azaz a 정-ot Dzsong-ként, elveszne a két fonéma, a koreai ㅓ és ㅗ különbsége. Ezért azt javaslom, hogy írjuk át a 정-ot "Dzsang"-ként. A 종-ot, meg, egyébként, "Dzsong"-ként. ( A ㅈátírásának esetleges problémáját most mellőzöm.) S akkor marad az utolsó szótag: 은. Megint két fonéma között kell döntenünk: ㅡ és ㅜ.  A második inkább a mi, magyar "u" hangunkhoz hasonlít, az első meg olyasmi, mint az oroszban a "jerü". Ez utóbbit leginkább a magyar "ü"-vel írjuk át, jóllehet a hang valahol az "i" és az "ü" között van. Mivel a koreaiban és a magyarban is van ㅣ és "i", azt javasolom, hogy - megint csak a differencialitás jegyében - maradjunk a koreai ㅡ magyar "ü" átírása mellett! S akkor megmarad nekünk az ㅣ "i" pár is!

Kim Dzsang Ün, így javasolnám átírni az új észak-koreai vezető nevét. Mostanában, persze, divat - főleg Délen -, hogy a két utolsó szótagot egybeírják, mintha angol név volna. .-(((((( Én minden tanítványomat arra biztatom: ragaszkodjon a nevéhez úgy, ahogy van, mert az identitása egyik horgonya az! Értik, nem értik, nem tudom! Akkor így módosítok - valamiféle tolerancia jegyében -: Kim Dzsang Ün vagy Kim Dzsangün.

Index, origo, egyebek, figyelem! 


Ja, egyébként meg próbáljátok ki ezt a komolyan problémás szolgáltatást: 


http://u.hanami.hu/wp/koreaiatiras.cgi

Tanulságos mindenképp!